Prológus - 1. Fejezet

 

Prológus

 

Fordította: Szilvi

 

 

Quantico, Virginia

 

Kathryn Hunter különleges ügynök a vállához szorítva Sig Sauer 3000-es puskájának a tusát, a porban hasalt. A Leupold távcsőhöz hajolt, és a célpontra állította a célkeresztet. Átfutottak az agyán az adatok, feldolgozta, majd elengedte őket. Mint minden mesterlövész, ő is hajlamos volt kilépni a pillanatból, amikor lőtt, és csak a célpontra és a lövésre összpontosított. Arra koncentrált, hogy felületes, egyenletes lélegzetet vegyen, az egész világa arra korlátozódott, amit a célkereszt mögött látott.

Viszonylag könnyű lövés volt. Nyolcvan yard, kevesebb, mint egy futballpálya hossza. Enyhe szellő fújt, de ezen a távolságon ez nem számított. A célpont mozdulatlan volt, de fegyver volt nála. Nem probléma. A rendfenntartó erők mesterlövészeit arra képezték ki, hogy a fejlövést válasszák, hogy szükség esetén azonnal ártalmatlanná tegyék a fegyvert tartó célszemélyt. Ezt a lövést már százszor elvégezte a lőtéren. Habozás és idegesség nélkül. Csak céloz és elsüti a fegyvert.

Kathryn meghallotta a rádióján keresztül az engedélyt. Lassan kifújta a levegőt, és meghúzta a ravaszt.

– És viszlát, terrorista! Kathryn, bébi, te vagy a legjobb!– mondta EduardoSaver, a barátja és az aznapi lőtérfelügyelő a rádión keresztül, megerősítve azt, amit már tudott. Halálpontosan eltalálta a célt. A férfi lelkes reakciója nem volt éppen protokolláris, de ma délután csak ők ketten voltak a lőtéren, így a profi hozzáállás barátira váltott. Kathryn elvigyorodott, amikor a szíve újra normálisankezdett dobogni, és érezte, ahogy az adrenalinlöket kezd elhalványulni. A testét nem érdekelte, hogy ez csak egy újabb lövészeti gyakorlat volt a gyakorlatok hosszú sorában. Amint a távcső mögé került, minden a célkeresztre és a célpont megsemmisítésére szűkült.

– Köszönöm, Eduardo! – mondta, amikor a férfi mögé lépett.

– Jössz velünk később szórakozni?– kérdezte Eduardo. – Itt az ideje, hogy egy kicsit lazíts, chica! Csak a munka és semmi szórakozás...

Kathryn megfordult, miközben felült a hason fekvő helyzetéből, a keze bizonytalanul megérintette a szoros francia copfba font haját. Kikényszerített egy nevetést. – Talán. A szokásos helyen?

– Természetesen – mondta Eduardo. Kacér mosollyal nézett le a lányra. – Várni foglak!

– Uh huh! – nézett a szemét forgatva a férfira. Eduardo nem érdeklődött iránta ilyen módon. Túl magas és túl halványbőrű volt az ő ízlésének. – Ezt el kell tennem – mondta, a fegyverére mutatva. – De talán találkozhatnánk ott!

Felállt, automatikusan az övén lévő mobiltelefonért nyúlt, és visszakapcsolta. A lőgyakorlatok alatt mindig kikapcsolta. A telefon szinte azonnal rezegni kezdett, ezért egyik kezével levette az övéről, majd elfintorodva meredt az ott látott üzenetre.

– Probléma?

Felnézett. – Nem hiszem. PenelopeBateman az, az öcsém ügynöke. Éppen az egyik magányos fotós kalandozásán van, és a nő valószínűleg csak egy üzenetet akar átadni tőle. Néha ezt csinálja, ha nem tud elérni.

Eduardo megérintette a nő karját, hogy felhívja a figyelmét. – Találkozunk a bárban!

– Igen – egyezett bele szórakozottan, és vetett rá egy rövid pillantást, mielőtt visszatért a híváslistához a telefonján. Penny az elmúlt egy órában többször is hívta.

Letette a fegyverét a deszkából készült asztalra, és kipattintotta a tárat, automatikusan ellenőrizve, hogy biztosan üres-e a fegyver. Ezután egy puha kefével letörölgette a távcső lencséit, mielőtt betette az egyedi készítésű tokba. Miután becsukta a tokot, beírt néhány bejegyzést a terepkönyvébe, főként a távolságra és a célpontra vonatkozó információkat, mivel a lövészeti körülmények a lehető legideálisabbak voltak. Írás közben, mint mindig, most is azon kesergett, hogy eddig még soha nem volt alkalma lőni a fegyverével sehol máshol, csak a lőtéren. Képzett lövész volt, de 9/11 óta az FBI a terrorizmusra helyezte a hangsúlyt. Sokkal több időt töltött az íróasztal mögött ülve, mint terepen, és kezdte megbánni a quanticói kiküldetést, amiért néhány évvel ezelőtt annyira lelkesedett.

Sóhajtott, és eltette a terepkönyvet, majd elővette a mobiltelefonját, és megnyomta a visszahívás gombot Penny utolsó üzeneténél.

– Kathryn!– Penny szinte még azelőtt válaszolt, hogy a telefon először kicsörgött volna.

– Mi a helyzet, Penny, te...

– Valami szörnyűség történt! Danny eltűnt!

Első fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Két héttel később

A Minnesota/Wisconsin közötti határ közelében

 

A hatalmas terepjárók három elmosódott fekete foltként száguldottak az éjszakában. Lucas Donlon a második terepjáró középső ülésén ült, és hallgatta a vámpírjai csevegését, mind maga körül, mind a fejhallgatón keresztül a többi terepjáróban ülőkét. Fel voltak pörögve, és készen álltak az akcióra, szinte túlságosan is fel voltak pörögve a többórás utazás után, hogy idáig eljussanak. Még egy magángéppel is időbe telt.

De most már itt voltak, és Lucas a harcosaival együtt érezte a közelgő küzdelem lüktetését, az adrenalin löketet, miközben felkészült a halálos küzdelemre. Ritka dolog volt ez ebben a civilizált világban, a törvényekkel és a mindenütt jelenlévő kamerákkal. De a ma esti összecsapás egy vámpírok közötti háború kezdetét fogja jelenteni – olyasmit, amit ez a kontinens már majdnem egy évszázada nem látott. És hogyan is lehetne jobban kezdeni egy háborút, mint egy áruló halálával? Alfonso Heintz nem tudta, hogy jönnek érte, de hamarosan megtudja, és a félelme éppolyan édes lesz, mint a vére. Talán még jobb is.

A terepjárók sötétben gurultak végig a kivilágítatlan vidéki utakon. A vámpír sofőröknek nem volt szükségük a lámpákra, hogy lássanak, és Lucas nem akarta még senkinek nagydobra verni a jelenlétét, sem embernek, sem vámpírnak. Addig nem, amíg sarokba nem szorította a zsákmányát. Alfonso Heintz Lucasnak tett hűségesküt, de nemrég átköltözött az egész háztartásával a határon túlra, Wisconsinba, River Falls, egy kis egyetemi városka közelébe. Ez nem volt több mint harminc mérföldre Minneapolistól, de a Minnesota és Wisconsin közötti határ átlépése átvitte őt Lucas Síkvidéki területéről, Lucas ellenségének, a Középnyugat lordjának, Klemensnek a területére.

Ha Lucasnak szüksége lett volna rá, Heintz határátlépése megerősítette volna a vámpír bűnösségét. De ő már tudta, hogy a vámpír bűnös, és nem volt szüksége több bizonyítékra. Igazság szerint, ha az áruló tudta volna, hogy az árulása kiderült, sokkal messzebbre ment volna, mint néhány mérfölddel a határon túlra. Mintha néhány mérföld, vagy néhány ezer mérföld valaha is megakadályozná Lucast abban, hogy igazságot szolgáltasson. Ez háború volt. A határok már nem számítottak.

De akár rájött Heintz, hogy leleplezték, akár nem, egy-két őr biztosan résen lesz. Heintzbalszerencséjére, a vele együtt bujkáló vámpírok többsége szintén Lucasnak tett hűségesküt, amit a férfi nyilvánvalóan nem fogott fel teljesen, ami a biztonságra gyakorolt következményeit illeti. Lucas képes volt egyetlen gondolatának az erejévelelintézni bármelyik neki hűséget fogadott vámpírt. Valószínű volt persze, hogy Klemens egy vagy két embere is ott lesz ma este a házban, és ők közvetlen közeli gyilkolást igényelnek. De Lucasnak amúgy nem állt szándékában ezt a csatát távolról megnyerni. Az árulókat egészen közelről és személyesen szándékozott megbüntetni. Sőt, remélte, hogy Heintz és a többi gonosztevő társa pokoli kemény ellenállást tanúsítanak, mert Lucas és az emberei készen álltak a bulira.

A célpont háza nagy és széles volt, egy kétszintes faépület, hosszú, fedett verandával. Az épület teljesen sötét volt, amikor a terepjárók megcsúsztak az előkert földes foltját borító kevés havon. Üresnek nézett ki, de a hátul parkoló autók és terepjárók nagy száma másról árulkodott. Lucas egy apró energiaszálat küldött a házba, és tizenhárom vámpírt talált, akik mind ébren voltak, és idegesen remegtek. Mostanra Heintz és az emberei már tudták, hogy Lucas megérkezett, és valószínűleg azt kívánták, bárcsak sokkal jobban elrejtőztek volna.

Lucas előre nyúlt, és megveregette a hadnagya vállát, aki az anyósülésen ült.

– Legyünk udvariasak, Nick! Biztos vagyok benne, hogy Heintz és a szolgái pokolian izgatottak lesznek, hogy vendégül láthatják jogos urukat és mesterüket.

Nicholas felnevetett, és néhány szűkszavú parancsot adott a torokmikrofonjába. Mindhárom terepjáró ajtaja kinyílt, és fekete ruhás vámpírok özönlöttek ki belőle, akik gyorsan felsorakoztak, hogy körülvegyék a házat. Mindegyikük magasan képzett és erőteljes harcos volt. Vámpírvérüknél fogva önmagukban is fegyverek voltak, de olyan emberi fegyvereket is hordtak, amilyeneket csak akartak, a 9 mm-es kézifegyverektől a kompakt géppisztolyokig. És kétségtelenül több kést is bedobtak a keverékbe.

Lucas maga nem hordott más fegyvert, csak a hatalmát, amely Észak-Amerika egyik legrettegettebb vámpírjává tette – vámpírlordként, a Síkvidéki területek uralkodójaként. Vámpírok ezrei éltek és haltak meg szó szerint az ő parancsára. Beleértve Alfonso Heintzet is. Áruló vagy sem, Heintz még mindig Lucaslekötelezettje volt minden lélegzetvételéért, minden szívdobbanásáért. Klemens talán kihasználta Heintzet, de nem ajánlotta fel a védelmét, nem követelt hűségesküt. Ami azt jelentette, hogy Lucas, ha akarta volna, anélkül is összezúzhatta volna a hűtlen fattyú szívét a mellkasában, hogy valaha is elhagyta volna Dél-Dakotát.

De mi volt ebben a móka?

Nicholas elkapta Lucas tekintetét, és egyszer biccentett, majd elhelyezkedett atyja baloldalán, egy kissé előtte. Felléptek három keskeny lépcsőfokon a fedett verandára, és Nicholas bekopogott az ajtón. Vagy talán pontosabb megfogalmazás lenne a dörömbölés. Az adrenalin miatt. Lucas elfojtotta a késztetést, hogy felnevessen. Imádta ezt a szart. Hetekig tartó szépen viselkedés és várakozás után, miközben különböző vámpírpolitikai események játszódtak le, készen állt az első vérre.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy karcsú vámpír állt ott, a félelemtől tágra nyílt szemmel.

– Uram – sikerült kinyögnie –,nem számítottunk Önre!

Nos, ez hazugság volt, gondolta magában Lucas. Senki, sem ember, sem vámpír, nem tudott sikeresen hazudni egy vámpírlordnak. Ez nem volt túl szerencsés kezdet. Ki volt ez a gyerek egyébként? Nem a sajátja.

Nicholas nem foglalkozott további finomságokkal. Egyszerűen félrelökte a vámpírt az útból, és a falnak csapva szélesre tárta az ajtót.

Lucas követte őt befelé.

– Hol van Heintz? – kérdezte a remegő vámpírtól.

– Bocsásson meg, uram, de nincs itt. El kellett...– A mondat egy nyikkanással ért véget, amikor Lucas a torkánál fogva felkapta a vámpírt, és felemelte néhány centire a földtől.

– Ostoba! Azt hiszed, hogy hazudhatsz nekem!?

– Kérem! – mondta rekedten a vámpír. – Én csak...– Lucast nem érdekelte, hogy mit akar ez a fickó mondani. Heintz áldozatul küldte előre, és ő teljesítette a célját. Lucas megadta neki a kegyelmet, hogy eltörje a nyakát, mielőtt erejének egy rövid lökésével elhamvasztotta volna a szívét.

– Nicholas? – mondta élesen.

– A parancsára várunk, uram!

Lucas végigküldte az erejét a nagy házon. Hatalmas légrázkódásként áradt ki belőle, felfelé száguldott a lépcsőkön, bútorokat dobott a falaknak, ajtókat csapkodott és ablakokat tört be. Sikolyok hallatszottak az épület mélyéről, némelyikük fojtottan, mintha egy páncélteremben, vagy széfben lenne. Lucas hangosan felnevetett, és a hadnagyához fordult.

– A parancs megadva – mondta, és előre lépett, a szemei aranytűzként villogtak hatalmának erejétől, az agyarai teljes egészében előbújtak és csillogtak. – Alfonso!– A hangja úgy dübörgött, mint Isten haragja, vagy mint egy vámpírlord haragja, ami kifejezetten rosszabb volt. Istenről az a hír járta, hogy szokott kegyelmet érezni, míg Lucas nem, különösen nem az árulókkal szemben.

Vámpírjai minden oldalról megindultak, és elkezdődött a csata, a levegő megtelt a harcosok dühödt üvöltésével és a haldoklók rémült sikolyaival. Emberek nem voltak a házban. Heintzneklegalább volt ennyi esze.

Lucas több folyamatban lévő küzdelem mellett is elhaladt, de mindet figyelmen kívül hagyta, Heintz után kutatva. A gyáva bujkált. Lucas vidáman felnevetett, és felgyorsított. Végigszáguldott a házon, amíg meg nem állt egy nappali alvóhely boltozata előtt. Heintz ott volt az ajtó mögött, valamint... Lucas lehajtotta a fejét, miközben kinyúlt az elméje... két másik vámpír. És mindketten Lucashoz tartoztak. Micsoda seggfej. Ezeket a páncéltermeket úgy tervezték, hogy ellenálljanak az emberi támadásoknak, nem pedig egy erőteljes vámpírnak. Ha az áruló itt akart elbújni, legalább annyi eszének kellett volna lennie, hogy olyan valaki mögé bújjon, akit Lucas nem tudott könnyen irányítani.

Szinte már unva az egyszerűséget, Lucas kiküldte erejének egy szálát, és megérintette a Heintzcela páncélteremben kuporgó mindkét vámpírt, utasítva őket, hogy nyissák ki az ajtót, és mutatkozzanak be a mesterüknek. Megparancsolhatta volna Heintznek is, hogy adja fel magát, de sokkal élvezetesebb volt beinni a fattyú édes rémületét, amikor rájött, mi történik.

A nehéz páncélterem ajtaja kinyílt, és feltárulva felfedte a lehajtott fejjel máris térdre ereszkedő két vámpírt. Még Heintz is bűntudatos testtartást vett fel. Mintha ez bármelyiküket is megmentené az árulásuktól.

Lucas a természetfeletti gyorsaságát használva belépett a páncélterembe, és letépte a Heintz mellett lévő két vámpír fejét. A vérük szétfröccsent az eltépett artériáikból, és sűrű, vörös anyagával beborította Heintzet. Ő megingott, felnyögött a félelemtől, kezét pedig úgy kulcsolta össze maga előtt, mintha imádkozna.

Lucas szenvtelenül nézett rá.

– Az orvlövész beszélt, Alfonso. Még csak azzal sem fáradt, hogy küzdjön. Megkímélte magát a kínzások gyötrelmétől. Veled ellentétben ő elég okos volt ahhoz, hogy lássa az írást a falon.

– Kérem, uram! – suttogta Heintz. – Nem volt más választásom...

– Csendet, féreg! Volt választásod. Egyszerűen csak rosszul döntöttél. Elég rossz az is, hogy elárultál engem...– A Lucas szívében hirtelen támadtharag forró és súlyos volt, majdnem megfojtotta. Összezárt öklét Heintz nyitott szájába csapta, összetörve az agyarát, miközben az öklét a vámpír torkába süllyesztette, és emelőnek használta, hogy a levegőbe emelje.

– Összeesküdtél az ellenségemmel, és felbéreltél egy embert, hogy meggyilkolja az atyámat! – vicsorogta, és látta, hogy Heintz amúgy is rémült szeme megtelik elszörnyedéssel. Nagyon kevés élő vámpír tudta, hogy Raphael volt Lucas atyja. Mindketten így akarták. Ez egy olyan fegyver volt, amelyet titokban használtak, és Lucas most is csak azért adott hangot ennek, mert azt akarta, hogy Heintz megértse a bűne teljes nagyságát, mielőtt meghal. Fájdalmasan.

A vámpír megpróbálta megrázni a fejét, mélyen a torkából gurgulázó hangokat adott ki, kétségtelenül a tagadás miatt. De ehhez már túl késő volt.

Lucas lerázta Heintzt az ökléről, és a földre ejtette.

– Könyörgöm...– A féreg szinte azonnal nyüszíteni kezdett, és Lucas az ujjaival csettintve elhallgattatta őt.

Szenvtelenül nézett le a nyafogó vámpírra, aztán hátralépett, és elkezdte összetörni a csontokat, kezdve a kicsikkel, az ujjakban és lábujjakban, majd a kéz finom csontjaival folytatva. Heintz először halkan nyögött, de mire Lucas a nagy csontokhoz – a sípcsonthoz és a szárkapocscsonthoz a vádliban, a vastag combcsonthoz a combban – ért, a vámpír úgy vicsorgott, mint egy vaddisznó, ez volt az egyetlen fájdalomhang, amire képes volt. Véres könnyek csordultak végig az arcán, miközben a földön fetrengett, és még a taknyot sem tudta letörölni az álláról.

Lucas szisztematikusan dolgozott, felhasította a bőrt, amikor elfogytak a csontok, felhasította a hasat, és nézte, ahogy a vámpír szürke belei a vértől nyálkás padlóra ömlenek, ügyelve arra, hogy a gerincvelő ép maradjon, és a szív dobogjon. Azt akarta, hogy Heintz az utolsó csepp fájdalmat is érezze, mielőtt meghal.

Éppen a feltépett húsból és összetört csontokból álló véres alak fölé görnyedt, amikor Nicholas rátalált. Heintz gyengén nyöszörgött, a szíve még mindig dobogott, a vámpírvére életben tartotta, annak ellenére, hogy minden más fontos szerve elpusztult.

– Nos?– kérdezte Lucas Nicholast, le sem véve a szemét Heintzről.

– A többi tizenkettő halott és elporladt, uram – mondta Nicholas, majd mellé guggolt, és kíváncsian szemlélte Heintz roncsait, mint egy tanulmányozásra kiterített bogarat. – És mi van ezzel?

Egy apró mosoly kúszott Lucas szája szélére.

– A szíve még mindig dobog – mondta. – Magunkkal vihetném, hogy megnézzük, mennyi időbe telik, amíg regenerálódik annyira, hogy kúszni tudjon.

Nicholas összerezzent. – Összevérezné az új Gulfstreamet!

Lucas felnevetett. – Jó érv! Rendben van.– Addig kotorászott a véres masszában, amíg meg nem találta Heintz dobogó szívét, és kitépte a helyéről. A vámpír még utoljára felsikoltott a fájdalomtól, aztán meghalt, amikor a szíve lángra lobbant Lucas tenyerén. A véres mocsok pillanatok alatt hamuvá változott, csak egy sötét foltot hagyva maga után annak bizonyítékaként, hogy Alfonso Heintz valaha is élt.

Lucas felállt, összeveregette a tenyerét, és döbbenten szemlélte a ruháját. A fekete anyagon annyira nem látszott a vér, de ő tudta, hogy ott van. Nedves volt, ragacsos és átkozottul kényelmetlen. És hamarosan bűzleni is kezd. Ráadásul ott volt az új repülőgép belseje is, amit figyelembe kellett venni.

– Későre jár – mondta, és automatikusankiküldte a gondolatait, hogy ellenőrizze a magával hozott vámpírharcosok mindegyikének jóllétét. – Visszavisszük a terepjárókat, és a minneapolisi házban éjszakázunk.

– Mi lesz az FBI látogatásával? Még ha el is indulunk mindjárt holnap napnyugtakor, órákba telik, mire odaérünk.

Lucas megvonta a vállát.

– Vámpírokkal van dolga. Ha olyan ostoba, hogy túl korán jelenik meg, akkor várnia kell. Isten tudja, hogy engem már eleget megvárakoztatott saját maga miatt.– Még egy utolsó pillantást vetett Alfonso Heintz foltjára, majd elindult a ház bejárata felé. – Gyerünk! Azt akarom, hogy ez a hely porig égjen, mielőtt elmegyünk!