4. Fejezet

 

Negyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Dél-Dakota

 

Kathryn elkáromkodta magát, amikor elvétette a lehajtót az I-90-es autópályán. Rákanyarodott a következő felhajtóra, majd visszatért, hogy a helyes kijáratot válassza, miközben a GPS elkezdte az újratervezést. Sutcliffe seriffnek igaza volt. Lucas Donlonnak volt címe, de nem túl sok. A lány a homlokát ráncolta, amikor a GPS kellemes női hangja azt mondta neki, hogy forduljon jobbra a következő kanyarban. Lelassított, és szemügyre vette az elé táruló földutat. Itt kint nem volt világítás, csak a fényszórója és a telihold, amely alig látszott ki a hegyek közül. És sokkal több hó volt a talajon, nagy halmokban állt a sziklák mellett és a fák alatt. Az úgynevezett út két földcsík volt, amelyek csak azért látszottak, mert halványabbak voltak, mint az őket körülvevő durva fűmezők és jéggel teli sziklák. De viszonylag jól járhatónak kellett lennie, különben a két sáv egyáltalán nem kopott volna el. Sutcliffe arra is figyelmeztette, hogy Donlon nem szívesen fogad látogatókat. Talán az, hogy ezt az utat aszfaltozatlanulhagyta, volt az ő módszere arra, hogy elriassza az embereket.

A pasas szerencsétlenségére Kathrynt nem tántorította el egy kicsit rögösebb út. Bekapcsolta a távolságifényszórókat, és rákanyarodott az útra. Negyed mérfölddel később már meggondolta magát. A másik ok, amiért úgy döntött, hogy négykerék-meghajtású terepjárót bérel, az volt, hogy feltételezte, hogy az országnak ezen a részén időnként földutakon kell majd közlekednie. És akkor még nem számolt azzal, hogy kivilágítatlan, félig megfagyott, térdig érő fűés barátságtalannak kinéző fák között vezető földutakon kell végigmennie. Melyik épeszű ember hagyná szándékosan ilyen veszélyes állapotban a lakóhelyéhez vezető főutat? Különösen, hogy a forgalom nagy része valószínűleg sötétedés után zajlott errefelé? Még egy vámpírnak is el kellett hagynia előbb-utóbb a farmját, és neki is ezt az utat kellett választania. A mítosz, hogy a vámpírok tudnak repülni, csak az volt – mítosz.

És mi van az alkalmazottjaival? Biztos volt valaki, aki neki dolgozott. Nekik minden nap végig kellett járniuk ezt a lehetetlen dolgot! Az autója két egymás utáni kátyúba huppant, ami majdnem kirántotta a kormányt a kezéből. Magában morogva folyamatosan káromkodott. Fel kellene jelentenie a szemétládát a munkavédelmi hatóságnak. Megérdemelné! Lehet, hogy az FBI miatt nem aggódott, de az biztos, hogy a Munkavédelmi és Egészségügyi Hivatal miatt aggódna. Pusztán a papírmunka mennyisége, amit követelnének, pokollá tenné Donlon életét. Elvigyorodott a gondolatra, aztán egy újabb kátyúba huppant, és káromkodott: – Hülye, átkozott... ó!

Minden figyelmeztetés nélkül az út kisimult, sima lett, mint a selyem, autójának kerekei szinte duruzsoltak a kemény felületen. Meglazítva a szorítását a kormánykeréken, megrázta a kezét, hogy helyreállítsa a keringést, úgy érezte, hogy az ujjaiban és a karjaiban lévő idegek még mindig vibrálnak, miután – megnézte a GPS-t – megtett mindössze öt mérföldet ezen a kanyargós úton? Ennél sokkal többnek tűnt.

De már a háta mögött volt, és jó tempóban haladt a navigációs rendszer szerint a célállomás előtti utolsó szakaszon. A távolban fehér fényt látott, amikor az út rövid időre emelkedett, majd egy mély völgybe torkollott. Amikor átért a túloldalra, egy fehér léckerítés húzódott az úttal párhuzamosan, és körülbelül egy mérfölddel arrébb egy fehér, boltíves kapu állt, fölötte egy névvel.

Kathryn lelassított, és jobbra kanyarodva a nyitott kapuhoz érkezett. Felnézve látta, hogy a fenti fa boltíven nem egy név áll, hanem egy stilizált D betű. Az a fajta, amit az ember az állatbillogokhoz szokott társítani, bár eléggé biztos volt benne, hogy ma már nem billogozzák meg az állatokat. Mintha olyasmire emlékezett volna, hogy látott egy riportot a tévében, vagy talán az interneten, arról, hogy a farmerek valami sokkal haladóbb dologra tértek át, mint például beültetett adatchipekre, vagy ilyesmire. Ha a vámpírnak volt csordája, talán erre is rákérdezhetne. Bár valószínűtlennek tartotta, hogy egy vámpír ténylegesen tenyésztene szarvasmarhákat. Egy hirtelen gondolat ötlött fel benne, és összevonta a szemöldökét. Vajon egy vámpír fogyaszt állati vért?

Lerázta magáról a kellemetlen képet, amit ez a kérdés előidézett, és az előtte lévő útra összpontosított, amely egyáltalán nem volt egyenes vonalú. Fák és füves buckák között kanyargott, amelyek közül soknak a belsejében csipkézett sziklák halmai virítottak. A messzi távolban, a sápadt hold által megvilágítva, a LookoutMountain hegycsúcs sziluettje rajzolódott ki, amelyet az interneten végzett kutatásai alapján ismert fel.

Körülbelül egy mérföld után egy újabb nyitott boltív tűnt fel az út fölött, de ez a boltív masszívabb volt, gyönyörű folyami sziklából készült, fadíszítéssel. Ugyanaz a stilizált D betű volt beledolgozva a fába. Jézusom, talán a fickó attól félt, hogy elfelejti a nevét, hacsak valaki nem emlékezteti rá minden egyes kanyarban.

A bejárat két oldalán kőfal húzódott, amely egy alacsony díszes szegélyig keskenyedett, mielőtt teljesen eltűnt volna a mély fűben. Két alak tűnt fel a boltív alatt, amint a fényszórói fényei megérintették a felszínét. Az úttesten álltak, elzárva a bejáratot. Félelmetes méretükből arra következtetett, hogy férfiak. Az egyik valamivel magasabb volt a másiknál – közel 190 centi magas, míg a haverja a 180 centit közelítette –, de mindketten kifejezetten izmosak voltak, és olyan takarékos mozdulatokkal mozogtak, ami arról árulkodott, hogy volt némi kiképzésük. Nyilvánvalóan Donlon biztonsági emberei voltak, bár ez a kapuőrökhöz képest elég komoly súlyt jelentett. És nem is csak az izmokra támaszkodtak. Mindkét férfinek volt a mellkasán átvetett hevederben valami, amit távolról H-K MP5-ös géppisztolyoknak nézett, és a lány elgondolkodott, vajon van-e engedélyük ilyen fegyverek viselésére. Dél-Dakotában igen liberális fegyverviselési törvények voltak hatályban, de nem tudta, hogy ezek kiterjednek-e a géppisztolyok személyes használatára.

Nem mintha ez az ő problémája lett volna. Még csak nem is hivatalos FBI-ügyben volt itt, nemhogy bármi másért. Azért jött ide, hogy kikérdezzen egy vámpírt. Felnevetett, miközben ezekre a szavakra gondolt, és csak remélni tudta, hogy az alanya úgy néz ki, mint Brad Pitt.

Koncentrálj, Kathryn!

Azt kívánta, bárcsak valaki készített volna már interjút Lucas Donlonnal, vagy bármelyik vámpírlorddal. Az interneten itt-ott akadtak elszórtan darabkák, többnyire a paranormális műfajnak szentelt blogokon. De még ezek is nagyon keveset árultak el magukról a vámpírokról. Feltételezte, hogy a több száz éves élet szakértővé tette az embert abban, hogyan hárítsa el a kíváncsi interjúkészítők kérdéseit, különösen, ha figyelembe vesszük az emberiség erőszakos múltját olyan dolgokkal szemben, amelyeket nem értett. De mindaz, amit eddig a vámpírokról ki tudott deríteni – és a munkájából adódóan sok helyen keresgélhetett –, nagyon kevés volt.

A vámpírok szinte egy nemzetet alkottak a nemzetben. Felügyelték a saját embereiket, és abból, amit a nő megtudott, nem tűrték az ellenvéleményt. És amíg nem okoztak semmilyen problémát, például nem szórták tele az utcákat véres holttestekkel, úgy tűnt, az emberi hatóságokat nemzavarták. Legalábbis senki sem panaszkodott. A vámpíroknak még egy valamiféle új nagykövete is volt Washingtonban, Duncan Milford személyében. Ő inkább lobbista volt, mint nagykövet, aki a vámpírok érdekeit képviselte a Kongresszusban. A Duncanről szóló nyilvános információkból tudta meg a legtöbbet, amit tudott.

Ami a helyi vámpírbárt illeti, azt, ahol a fivérét utoljára látták, a szemtanú, aki mostanra már Afganisztánban volt, azt állította, hogy egy ismert vámpírral látta az öccsét beszélgetni. Úgy is vélte, hogy együtt távoztak, bár az estének ezt a részét személyesen nem látta. Látta őket kisétálni a bejárati ajtón, de mivel a klubban volt, nem tudta ellenőrizni, mi történt odakint. Abban azonban biztos volt, hogy a Daniellel lévő személy vámpír volt, mert már járt korábban is a klubban, és nyilvánvalóan elég nyilvánvaló volt, hogy ki az és ki nem. Sajnos nem tudta a nevét. Sutcliffe seriff jelentésében szerepelt még egy tanú, aki azt állította, hogy látta Danielt egy vámpírral távozni a bárból, de az ő vallomása megkérdőjelezhető volt. Beismerte, hogy akkor részeg volt, annyira részeg, hogy nem emlékezett a saját aznap esti tetteire.

Ez nem sok volt, de Kathrynnek csak ennyi állt a rendelkezésére. Szóval, vámpírfőnök ide vagy oda, Donlon válaszokat fog adni neki.

 

* * * *

 

Lucas,még mindig dühösen, besétált az irodájába, amiért vissza kellett ide rohannia a FBI kedvéért. Belezuttyantaz íróasztala mögötti székébe, és morcosan figyelte, ahogy Nicholas helyzetjelentést kér Magdától.

– Beszélj hozzám, szépségem – mondta Nicholas, majd hallgatta, ahogy Magda beszél. Hirtelen felnevetett. – Nem boldog, azt megmondhatom. Oké, mindjárt találkozunk.– Megszakította a kapcsolatot, és óvatosan Lucasra nézett.

– Az FBI megérkezett, uram – mondta. – Épp most tart a ház felé, miközben beszélgetünk.

– A francba! – Lucas elgondolkodva félrenézett. – Magda látta őt?

– Nem, de kapott egy jelentést Kofitól az ellenőrzőpontról. Azt mondja, hogy a lány hamisítatlan szabálykövető.

– Esküszöm, hogy az az angol rohadék csak azért mond ilyeneket, hogy felbosszantson!

Nick felnevetett. – Szerintem úgy érti, hogy karót nyelt, bot a seggében, a szabályok szerint... Folytassam, uram?

– Ne, baszd meg! Tudom, hogy mit jelent! Azt hiszem, találkoznom kell vele.

Nicholas hitetlenkedő pillantást vetett rá. – Azt hittem, ezért siettünk vissza ide!

– Tudom, tudom! Jól van! – Lucas az egyik ujjával a széke karfájára koppintott. – Szólj Magdának, hogy fogadja, és kísérje be. Mondd meg neki, hogy ne siessen, üljön le és beszélgessen egy kicsit. És mondd meg Maggie-nek, hogy játssza meg az embert. Talán az FBI-oslátogatónk elárul valamit, ha azt hiszi, hogy megértő fülekre talált.

Nick röviden lehajtotta a fejét. – Uram!

– És, Nick!– Nicholas megállt az ajtóban, és hátranézett. – Mindenképp gyere vissza! Azt akarom, hogy mellettem legyél!

– Ugyan már, Lucas!

– Baszd meg! Nem fogok egyedül szenvedni!

 

* * * *

 

Kathryn lefékezett, és a terepjárójának eleje épp a kőkapu íve alatt állt meg. Vagy ez, vagy elgázolja a nagydarab fickót, aki az út közepén állt komoran bámulva rá. És az ujja egy kicsit túlságosan is rángatózott a ravasz közelében a lány nyugalmához. Az oldalsó tükörben mozgást észlelt. A második őr megkerülte a járművét, és hátulról közeledett a vezető oldalához. Valószínűleg abban reménykedett, hogy meglepi őt, talán megnézi, ahogyan összerándul, amikor váratlanul megkocogtatja az ablakát. Ez nem fog megtörténni.

Megnyomta a gombot, és az ablak mellette már le is csúszott, mielőtt a férfi hozzáérhetett volna. A férfi savanyú pillantást vetett rá, mintha talán elrontotta volna a szórakozását. Mintha ez érdekelte volna őt. Felmutatta az FBI-os igazolványát.

– Kathryn Hunter különleges ügynök – mondta. – Úgy gondolom, Mr. Donlon vár engem.

Az őr egy pillanatig szótlanul tanulmányozta a nőt, ő pedig viszonozta a pillantást. Fekete férfi, borotvált fej, barna szem, és igaza volt a magassággal és a súlyával kapcsolatban. Az izmokkal kapcsolatban is. Egy cseppnyi zsír sem volt rajta. A férfi még mindig bámult.

Ha a férfi azt hitte, hogy a szfinx alakításával elbizonytalanítja őt, akkor csalódnia kellett. A nő akár egész éjjel is bámulhatta. Azon tűnődött, vajon vámpír-e a férfi. Még sosem látott egyet sem. Közismerten szégyenlősek voltak a kamerák előtt. Még Duncan is. A fővárosi döntéshozók és befolyásos fejesek körében forgott, a legjobbakkal bulizott, de bár a nevét gyakran emlegették, még sosem látott róla fényképet. És ez nem a régi hiedelem miatt volt, miszerint a vámpírok nem látszanak a tükörben, és így a kamerákban sem. Az egyszerűen hülyeség volt. Az egyszerű fizika szerint, ha egy testnek tömege van, akkor kiszámítható módon lép kölcsönhatásba az univerzummal, beleértve a tükröket is. Nem, egyszerűen csak egy lépéssel a fotósok előtt járt, ennyi az egész.

Nem, a vámpírok ugyanúgy éltek és lélegeztek, mint bárki más. Bár talán nem egészen úgy, mint mindenki más, hiszen ők pokolian sokkal tovább éltek.

A szfinx még mindig bámult. Éppen mondani akart valamit, amikor a kocsi előtt álló nagydarab fickó megelőzte.

– A főnök vár, Kofi! – kiáltotta.

Az őr arcán ingerültség villant át, mielőtt elmosolyodott volna...kivillantva két nagyon hosszú, gonosznak tűnő agyarat. Kathryn majdnem hangosan felnyögött. Ugyan már! Azt hitte, hogy ez majd elriasztja őt? Sikítva kellett volna elrohannia a kis terepjárójával, hogy soha többé ne kerüljön a kapujába?

Kathryn visszavillantotta rá a fogait egy tökéletes mosolyban, amely kamaszkorának nyomorult négyévnyi fogszabályzó-viseletének volt a terméke.

A szfinx végül felmordult, és hátralépett, biccentve a haverjának, hogy tegye ugyanezt.

– Köszönöm – mondta Kathryn udvariasan. Felhúzta az ablakot, inkább az út pora, mint a hideg miatt, és továbbindult a ház felé. Egy pillantás a visszapillantó tükörbe egy telefonáló szfinxet mutatott. Valószínűleg figyelmeztette a főnökét, hogy a nő úton van. Jól van. Ha már készen álltak rá, nem kell várakozással vesztegetnie az időt.

Az út nagyon gyorsan egy fás részbe torkollott, amely fenyőfák és egy csomó más elegye volt. Kathryn nem ismerte a fákat. Minden, ami karácsonyfára hasonlított, fenyő volt, az összes többi pedig csak fa. Ennyi elég is.

Még sötétebb lett, amikor beért a sűrű ágak alá. Kísértést érzett, hogy felkapcsolja a világítást, de úgy gondolta, hogy hamarosan úgyis lekapcsolja. És nem akart semmiféle gyengeséget vagy félelmet mutatni, főleg nem valami olyan egyszerű dologtól, mint egy kicsit sűrűbb árnyék.

A fák ritkultak, és az út kiegyenesedett. Jobbra egy fehér léckerítés tűnt fel, és a nő felismerte, hogy a kerítés egy karám. Ezen a végén sötét volt, de nem túl messze látható volt egy jól megvilágított építmény, további fehér kerítéssel körülvett területekkel. És az istállóhoz legközelebb esőben…lovakat látott. Pislogott, nem igazán hitt a szemének.

– Ó, ugyan már! – mormolta. – Egy cowboy vámpír? Mintha el is hinném ezt!

Amikor közelebb ért, nyilvánvalóvá vált, hogy a lovak gondozottak és jól tartottak. Ezek nem házi kedvencek voltak, hanem drága állatok. Valaki kiképezte őket? Vagy talán tenyésztette őket? A lótenyésztés jövedelmező volt? Nem gondolta volna, de majd utánanéz. A kutatásai során nem talált semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy Lucas Donlonjószágokat tenyésztett volna, de ez nem jelentett semmit. Amennyire tudta, ő volt az első szövetségi ügynök, aki eljutott idáig. Kissé lelassított, amikor a karámhoz ért. A fényesen megvilágított építmény egy lóistálló volt, középen egy hosszú folyosóval, kétoldalt pedig istállókkal. Minden nagyon rendezettnek tűnt...és nagyon drágának.

Kathryn úgy érezte, valaki bámul rá. Élesen elfordította a fejét a karám túlsó vége felé, és látta, hogy nem egy szempár figyeli, hanem több is. Úgy nézett ki, még a lovak is őt tanulmányozzák. Tudta, hogy csak elragadja a képzelete, de a férfiak gyanakvásával biztosan nem tévedett. Összevonta a szemöldökét. Talán mind vámpírok voltak, mint a kapuőr. A vámpírok lovagoltak? Nincs valamiféle hiedelem arról, hogy az állatok érzékenyebbek a vámpírokra, mint az emberek? Feltételezte, hogy tudománytalan volt tőle, hogy hitelt adjon egy ilyen hiedelemnek, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg politikailag sem volt korrekt. A vámpírok számos polgárjogi pert indítottak és nyertek meg, amelyek figyelembe vették egyedi természetüket.

Nem akart még több figyelmet magára vonni, ezért ismét felgyorsított, követte az utat, amely megkerülte az istállót, majd lelassult, amikor százméternyire egy kis patakmeder bukkant elő, majd megkerült egy füves dombot, hogy végül felfedezze...

Ó! Ez gyönyörű volt. És egyáltalán nem az, amit egy vámpír lakóhelyétől várt. Nem volt olyan ostoba, hogy azt képzelje, a férfi egy rozzant kastélyban lakik, amelynek tornyai körül denevérek köröznek, de erre sem számított. Ez egy gyönyörű ház volt, a domboldalhoz simult, és meleg aranyfényben izzott a tájképben. Craftsman stílusú, zsindelytetős épület volt, tetőablakokkal, valahol 750 négyzetméter körül lehetett. De valószínűleg volt egy alagsor is, amit nem láthatott, és ki tudja, az mekkora lehetett? Ez volt az egyik dolog, amit a mítoszok jól tudtak a vámpírokról. Nem szerették a napfényt, ezért szokatlanok voltak a tetőablakok, de ha a házon voltak ablakok, miért ne lehetett volna tetőablak is?

Felhajtott a rövid emelkedőn a bejárati lépcső lábához, ahol úgy nézett ki, egy nő vár rá. Szigorú fekete nadrágkosztümöt és vakítóan fehér ingblúzt viselt, rövid, piros nyakkendővel. Ha nem lett volna rajta magassarkú cipő, Kathryn azt gondolta volna, hogy férfinak próbál látszani. De azok a magassarkúk elárulták. Vagy domina volt, vagy ügyvéd. Kathryn az utóbbira tippelt.

A nő odasétált a terepjáróhoz, amikor Kathryn éppen kiszállt. Kathryn kivette az aktatáskáját az anyósülésről, és becsapta az ajtót.

– Hunter ügynök – mondta a nő a kezét nyújtva –, Magda Turkova vagyok, Lord Donlon ügyvédje.

Telitalálat!gondolta magában Kathryn, és megrázta a másik nő kezét. – Kathryn Hunter különleges ügynök – mondta feleslegesen.

– Lord Donlon már várja önt – mondta Magda, a hozzáállása teljesen professzionálisvolt, de mindezek mögött ott volt az ellenségesség enyhe éle is.

Kathryn követte az ügyvédet a lépcsőn felfelé, és egy palával burkolt előszobába lépett, amely teljesen megfelelt az aranyszínű külső ígéretének. A ház egyszintes volt, de a mennyezet magas, a falak téglából készültek, és meleg árnyalatok keverékére festették. A berendezés határozottan nyugati, de elegáns és bűzlött a gazdagságtól. Úgy látszik, kifizetődő volt vámpírnak lenni, főleg, ha az embernek címe van.

Magda folytatta útját a ház belsejében, és egy szép, térelválasztó kandallót megkerülve, bevezette Kathrynta nappaliba, amelyet egyértelműen férfiasan rendeztek be. Nagy kanapék és székek sorakoztak egy hatalmas üvegtábla köré, amelynek egy szikladarab volt a talapzata, és dohányzóasztalként szolgált. A szoba szépen berendezett volt, de nem voltak finom belsőépítészeti megoldások, sem gondosan elhelyezett vázák vagy műalkotások. Ehelyett egy halom magazin volt, amelyek főként sport- és üzleti magazinokból álltak, a főfalat pedig egy nagyképernyős televízió díszítette. A képernyő melletti könyvespolcon videók és játékok gyűjteménye, és legalább négy különböző játékkonzol sorakozott. Mellette egy üvegfal nyújtott kilátást a ház elejére és a sötét fák csoportjaival körülvett birtokra. Kathryn észrevette az enyhe torzulást, amely arról árulkodott, hogy az üveg golyóálló. Úgy látszik, nem volt minden rendben a vámpírok földjén.

Az ügyvéd az ülőhelyre mutatott.

– Lord Donlonhamarosan itt lesz.– Odasétált a bárpulthoz.

Persze, hogy volt bárpult. Mi más lehetne egy ilyen férfibarlangban?gondolta cinikusan Kathryn.

– Megkínálhatom egy itallal?– kérdezte Turkova. – Vagy mégsem, szolgálatban valószínűleg nem ihat, ugye? Esetleg víz, vagy üdítő?

– A víz jól esne. Köszönöm! – mondta Kathryn. Normális esetben nem fogadna el semmit enni vagy inni egy olyan személytől, akit éppen egy bűncselekmény kapcsán készül kihallgatni. De először is, nem volt biztos benne, hogy bűncselekményt követtek el. Másodszor, nem volt bizonyítéka arra, hogy Lucas Donlonnak közvetlen köze lett volna a fivére eltűnéséhez, sőt, valójában kételkedett benne. Végül pedig szomjas volt.

Magda elővett egy üveg vizet a pult alatti hűtőszekrényből, és levett egy poharat a felső polcról. – Kér jeget?

– Nem, köszönöm! És nincs szükségem pohárra. Elég lesz az üveg is.

Magda röviden elmosolyodott.

– Én is így kedvelem. Ritkán tudok meginni egy ilyet...– Felemelte az üveget. – …együltő helyemben. Inkább magammal viszem, minthogy kidobjam.

Kathryn elvette a felkínált vizet. Jéghideg volt, az üveg kissé nedves volt a lecsapódott párától. – Szóval, Ms. Turkova – kezdte, de a nő félbeszakította.

– Magda, kérlek! Mi nem ragaszkodunk a formaságokhoz!

– De van őrségük.

Turkova elutasítóan megvonta a vállát. – Szükséges óvintézkedés az uram biztonsága érdekében.

Kathryn kíváncsian döntötte oldalra a fejét. – Ön uraként emlegeti őt. Ez valamiféle örökletes cím?

Magda könnyedén felnevetett, és őszintén szórakozónak tűnt. – Nem, egyáltalán nem! A vámpírtársadalom feudális felépítésű, Hunter ügynök. És Lord Donlon jelentős terület felett uralkodik.

– Feudális...– ismételte meg Kathryn, arra gondolva, hogy ha más haszna nem is lesz, de lényeges ismereteket szerezhet a vámpírokról ezen a látogatáson. – Vajon az alattvalói...

– Nem alattvalói! Az emberei. Tettünk néhány engedményt a modern kornak.

– Természetesen. Az emberei. De ha a rendszer feudális, akkor adnak neki tizedet?

– Természetesen. Ő óvja őket, megvédve őket mind az emberektől, mind a többi vámpírtól. Emellett egy jelentős vállalatbirodalmat is vezet, amiről bizonyára tud. Sokan az emberei közül közvetlenül neki dolgoznak, másokat pedig ő támogat. Lord Donlon üzletember, egy nagyon sikeres üzletember.

– Értem.

– És önt, Hunter ügynök, mi szél hozta Dél-Dakotába? Biztosan tudom, hogy ön nem a mi joghatósági területünkön lévő minneapolisi kirendeltségen dolgozik.

Kathryn felkuncogott, és szándékosan megborzongott.

– Minnesota egy kicsit túl hideg a csontjaimnak. Nem, Quanticóban dolgozom.

– Értem. És mit akar Quantico Lord Donlontól?– Magda hangja ugyanolyan könnyed maradt, mint korábban, de a tekintete hirtelen megfeszült. Végre előbukkant az ügyvéd.

– Nem csináltam titkot a látogatásom okából, Ms. Turkova. Valakinek az eltűnése ügyében nyomozok. Egy kaliforniai fotós ügyében, aki azért jött ide, hogy a Kietlen Pusztaságban fotózzon. Jó hírű művész, és vannak magas rangú barátai. Innen az FBI érdeklődése egy olyan ügyben, ami normális esetben az állami vagy helyi hatóságok ügye lenne.

– Értem. És hogy hívják ezt a fotóst?

Kathryn elmosolyodott, mert tudta, hogy Turkova szinte biztosan tudja már Daniel nevét.

– Azért vagyok itt, hogy kikérdezzem az ügyfelét – mondta szelíden, de határozottan –, nem Önt, és nem is azért, hogy Ön kérdezzen ki engem! Lucas Donlon elérhető?

Magda barátságtalan mosolyban kivillantotta a fogait. Nem volt olyan kirívó, mint a szfinxet játszó őr, de Kathryn tisztán láthatta a két finom, fehér agyarat. – Soha nem árt megpróbálni – mondta a nő.

– Értettem – értett egyet Kathryn.

Magda előhúzott a zsebéből egy mobiltelefont, és beütött egy számot. – Hunter ügynök itt van – mondta valakinek, aztán megszakította a hívást, és visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. – Lord Donlon most fogadja önt.

 

* * * *

 

Kathryn követte Magda Turkovát a kényelmes nappaliból egy hosszú, csempézett padlójú folyosóra. Turkova magas sarkú cipője hangosan kopogott a kemény felületen, és Kathryn csak arra tudott gondolni, milyen hideg lehet télen ez a padló. Elvégre ez Dél-Dakota. Soha nem élt még az igazán hideg államok egyikében sem, de ugyanúgy nézte az időjárás-jelentéseket, mint mindenki más, és Dél-Dakotát általában hónapokra maga alá temette a hó. Ennek a háznak a fűtésszámlája kozmikus nagyságú lehetett. De feltételezte, hogy ha az ember megengedhet magának egy ilyen helyet egy ekkora farmon, akkor nem igazán aggódik a fűtésszámlák miatt.

Megcsörrent Turkova mobilja. Ránézett a hívásazonosítóra, és rosszallóan elfintorodott, de felvette, mielőtt másodszor is megcsörrent volna.

– Magda! – Meghallgatta, majd azt mondta: – Igen.

És ennyi volt. Kathryn arra gondolt, hogy Donlon hívta,azt kérdezve, hogy úton vannak-e vagy ilyesmi. Talán alig várta, hogy túl legyen az interjún, és visszatérjen a vámpírügyeihez, bármi is volt az. Valójában a Donlonra vonatkozó adatlekérése jelentős pénzügyi érdekeltségeket sorolt fel, de minden a Donlon Inc. cégalatt volt. Ez egy magánvállalat volt, ami azt jelentette, hogy nem volt köteles nyilvánosságra hozni a vagyonának és/vagy jövedelmének részleteit, hacsak nem akarta. És ő nyilvánvalóan nem akarta. Általában még a magántársaságok is nyilvánosságra hoztak néhány dolgot – jótékony célú dolgokat, amelyek jót tettek a nyilvános megítélésüknek, vagy olyan információkat, amelyeket szándékosan elhallgattak, hogy befolyásoljanak egy adott üzleti tranzakciót. És néha politikai adományokat is nyilvánosságra hoztak, ha az a vállalati érdekeiket szolgálta. Donlont azonban úgy tűnt, mindez nem érdekli. A nő egyetlen cikket sem talált róla vagy a vállalatáról, sem a nagyobb folyóiratokban, de még a helyi újságban sem.

Kathrynt és Turkováta folyosó felénél várta valaki, akit a lány egy másik kapuőrnek vélt. Férfi, feltehetően vámpír, 190 centi magas, szőkésbarna, széles vállakkal és hosszú karokkal, tehát valószínűleg 100 kiló, vagy annál is nagyobb testsúlyú. Jóképű volt, amolyan amerikai futballkapitány módjára, és nyíltan, barátságosan mosolygott, mielőtt megállította őket egy nagy, vaspántos faajtó előtt.

– Innen átveszem, Magda – mondta, mintha ő lenne a főnök. – Hunter ügynök – mondta, és Kathryn felé fordította a figyelmét. – A nevem Nicholas. Lord Donlon várja, ha készen áll?

Kathryn elkomorult magában a Donlonra vonatkozó tiszteletteljes kifejezés használatára, de külsőleg csak élénken bólintott, és azt mondta: – Igen, köszönöm! – A végtelenségig udvarias és professzionális, ezt várta el az FBI az ügynökeitől.

Nicholas kinyitotta az ajtót. Kathryn kezdett előrelépni, de meglepetten megállt, amikor a férfi előtte lépett be. Ez eléggé kizökkentette ahhoz, hogy megálljon a küszöbön, amíg Magda türelmetlen hangot nem adott ki mögötte.

Kathryn folytatta útját befelé a szobába, tekintete a helyiséget fürkészte, és mindent katalogizált, amit látott. Nem egészen az volt, amire számított, de eddig semmi sem volt az ebben a vámpírbarlangban. A szoba nagy és tágas volt, nagyon férfias, de ízléses, az egyik oldalon sötét bőrbútorok csoportja állt, egy még sötétebb, fából készült könyvespolcok sora előtt, amelyekbeborították a fal teljes hosszát. A szemközti falon egy kandalló állt, faragott faborítással, fölötte pedig egy gyönyörű olajfestmény, amely holdfelkeltét ábrázolt egy olyan táj felett, amelyről azt feltételezte, hogy a közeli Kietlen Pusztaság, bár ugyanilyen könnyen lehetett volna az arizonai MonumentValley, vagy egy másik hasonló sivatagi táj is. Egyiket sem ismerte annyira. De a művész megragadta ezeknek a tájaknak a szürreális kinézetét, és a felkelő hold olyan idegenszerűvé tette a képet, hogy ha valaki azt mondta volna neki, hogy ez egy másik bolygó, azt is elhitte volna.

A kandallónak az előszobaajtóhoz legközelebb eső oldalán a fal dísztelen volt, leszámítva egy sor fekete-fehér fotósorozatot. Kathryn tekintete a lehető legközelebbről végigfutott a fényképeken, anélkül, hogy feltűnést keltett volna, és semmi kétség sem volt. Nem rendelkezett Daniel tehetségével, de félelmetes szeme volt a részletekhez, és ismerte a munkásságát. Egy sorozatból voltak, amelyet néhány évvel ezelőtt készített Írországban.

A tekintete a vámpírra, Lucas Donlonra siklott, akivel találkozni akart, de a széles vállú Nicholas még mindig útban volt. Már éppen kezdte türelmetlenül megkerülni, amikor a férfi megszólította Donlont, és azt mondta: „Uram”, majd félreállt, mint egy bűvész, aki felfedi a trükkjét.

 

* * * *

 

Lucas elterült az íróasztala mögött, tudatosan a hanyag könnyedség képét sugározva, ami teljesen ellentétes volt azzal, amit érzett. Az időzítése ennek az FBI-nyomozásnak összességében szívás volt, bár örült, hogy végre túl lesz rajta. Azzal, hogy tegnap este betört Klemens területére, hadat üzent. Eddig a középnyugati vámpírlord csak időnkénti, bár bosszantó kitérőkre szorítkozott a határ mentén, megpróbálva lefoglalni azokat a vagyontárgyakat, amelyekről tudta, hogy Lucasé. A sikerei korlátozottak voltak, de a Raphael elleni merénylet és most Lucas válasza után felvették a kesztyűket. Klemens pedig mocskos harcos volt.

A vámpírháborúk általában másképp zajlottak, mint az emberi háborúk. Először is, nem voltak nagy csaták. Ahhoz egyik oldalon sem volt elég vámpír, és ezek többsége is civil volt, akiket mindenki egyetértett abban, hogy ki kell hagyni a vérontásból, amíg nem avatkoznak bele az összecsapásba. Vagy nem lógnak olyan árulókkalegyütt, mint Heintz.

Ehelyett a háború csetepaték sorozatából állt, rövid ideig tartó és véres összecsapásokból. Minden vámpírlordnak megvoltak a maga harcosai, egyeseknek több, mint másoknak, de senkinek sem volt több néhány száznál. Mivel a háborúkat korlátozott számú harcossal vívták, a küzdelmek között voltak szünetek. Mint most is. Lucas tegnap esti sikeres támadásával, és különösen, mivel Klemens mind vagyont, mind vámpírokat vesztett, legalább néhány napba beletelhet, mire Klemens célpontot választ, és összegyűjti az erőit egy ellentámadáshoz. De ez nem jelentette azt, hogy Lucas nyugodtan hátradőlhetne. Az emberei az egész keleti határ mentén riadókészültségben álltak, és a harcosai úgy voltak beosztva, hogy legalább néhányan közülük viszonylag gyorsan elérhessenek bármilyen támadási pontot. Az volt a feladatuk, hogy fenntartsák az ellenállást, amíg meg nem érkezik az erősítés.

Tehát, ha Lucasnak az FBI-jalkellett foglalkoznia, akkor számára ez volt a legjobb alkaloma belátható jövőben. De ez az egész dolog merőidőpocsékolás volt. Nem tudott semmit az eltűnt személyről, ahogy egyik vámpírja sem. Személyesen kérdezte ki őket erről az ügyről, hogy egyikük se tudjon kibújni és hazudni neki. Egy vámpír nem hazudhatott az atyjának, vagy az urának, akinek hűséget esküdött, és Lucas nem engedte meg senkinek, hogy a területén tartózkodjon, hacsak nem esküdött fel neki. Magán a farmon élő vámpírok többsége a saját gyermeke volt, és ebbe beletartozott mindenki, aki szorosan együttműködött vele a főépületben.

De hát ez Dél-Dakota volt. Nem volt olyan sok vámpír az egész államban. Mint ahogyan annyi ember sem. Kevesebb mint egymillió ember élt Dél-Dakotában, ami az egyik legalacsonyabb népsűrűségű állam az országban. A dél-dakotai vámpírok többsége itt élt vagy dolgozott Lucas farmján. Volt egy kisebb csoport SiouxFallsban, de őket nem gyanúsította az FBI eltűnt személy ügyében, mert ez a Hunter ügynök biztosnak tűnt abban, hogy az embere akkor tűnt el, miközben a Kietlen Pusztaságban lófrált, ami egyébként jó nyolcvan mérföldre volt Lucas farmjától.

Lucasnak itt volt a főhadiszállása, mert szerette a környéket. Amikor a legtöbb ember Dél-Dakotára gondolt, a Mount Rushmore hegy sziklái jutottak eszébe a híres elnökökkel, és úgy gondolták, hogy az egész állam így néz ki. De az ő farmja gyönyörű és zöld volt – legalábbis az év nagy részében. A birtoka több mint százötven hektárnyi dombos legelő és koros fák között feküdt, és két különálló patak futott keresztül rajta. Persze nem volt olyan zöld, mint a szülőföldje, Írország, de az évszázadok alatt, amióta élt, még sehol sem járt olyan helyen, ami olyan lett volna. A farmját azonban szerette. Szeretett lovakat nevelni, szeretett lovagolni rajtuk a földjén, és tudta, hogy ez az ő földje. Voltak más házai is szerte a területén, némelyik sokkal nagyobb városokban. De mindig visszatért ide. Ez volt az otthona.

És most az FBI behatolt az otthonába. Nem bízott a rendőrségben, soha nem is bízott. Dublin rosszhírű utcáin nőtt fel, amikor azok még igazán rosszhírűek voltak, és a rendőrség sosem volt a barátja. Ez volt a másik dolog Dél-Dakotában. Békén hagyták az embert. Amíg nem tett semmi olyat, amivel felhívta volna magára a figyelmüket, a hatóságok nem zavarták. Azt kívánta, bárcsak egyszerűen megmondhatná ennek az FBI-os nőnek, hogy menjen el, de nem tehette ezt. Függetlenül a személyes preferenciáitól, ő volt a felelős több ezer vámpírért a területén, amely több államra is kiterjedt. Bármit tett, az kellemetlen módon visszahathatott rájuk. Tehát találkozni fog Hunter ügynökkel, és elmondja neki, amit már a telefonban is elmondott. Nem tudta, hol van a fivére. Ha már itt tartunk, nagyon gyanúsnak találta, hogy Hunter ügynök nem vette a fáradságot, hogy megemlítse neki, hogy a férfi, akit keres, a fivére. Tényleg azt hitte, hogy a férfinak nincs meg a kellő tehetsége ahhoz, hogy megtudjon ilyen részleteket? A nő biztosan végzett róla adatkeresést. Azt hitte, hogy ő nem teszi ugyanezt vele kapcsolatban?

Igaz, a kapcsolatai az FBI-on belül már nem olyanok voltak, mint régen. Évekig a vámpírközösség legjobb és legtitkosabb embere az Irodán belül PhoebeMicheletti volt, az FBI egykori technikusa, majd törvényszéki tanácsadója. Phoebe lojalitása megkérdőjelezhetetlen volt, mivel ő maga is vámpír volt. A közelmúlt washingtoni eseményei azonban megmutatták, hogy talán valakinek alaposabban is meg kellett volna kérdőjeleznie őt. A helyzetnek az lett a vége, hogy Phoebe és hűséges párja is meghalt, így az FBI-nál elvesztették a bennfentes pozíciójukat.

De még mindig voltak vámpírokaz Iroda alkalmazásában, különösen a műszaki területeken, ahol éjszaka is dolgozhattak. Lehet, hogy nem rendelkeztek olyan kapcsolatokkal, mint Phoebe egykor, de még mindig elég jók voltak ahhoz, hogy tudják, Kathryn Hunter nem az FBI hivatalos égisze alatt van itt. Ami pedig annak felfedezését illeti, hogy az eltűnt férfi az öccse, az a számítógépes emberének mindössze hét percébe került, hogy megtalálja az interneten. Még harminc perc, és Lucas mindenfélét tudott Hunterről.

Felvette a mobiltelefonját, és felhívta Magdát.

– Magda – vette fel azonnal. Általában a titulusát is használta, amikor válaszolt a férfi hívására, de mivel éppen az FBI-ügynököt kísérte az irodája ajtajához, bölcsen tette, hogy nem akarta elárulni, hogy ő az, aki hívja.

– Vedd fel újra a kapcsolatot az FBI-os embereinkkel! – mondta neki. – Hátha sikerül még valamit megtudniuk Kathryn Hunterről. Személyes dolgokat. De ügyelj arra, hogy diszkrétek legyenek, Maggie! Nem akarok semmit sem elindítani, amíg nem tudok többet.

– Igen – mondta ki a nő az egyetlen szót röviden és tömören.

Lucas mosolyogva bontotta a kapcsolatot. Magda teljes mértékben gyűlölte, amikor Maggie-nek szólította. Ezért is tette, persze. Néhány másodperccel később meghallotta a lépéseket, Maggie cipősarkának kopogását és egy szinte nesztelen léptet, amelyről feltételezte, hogy Hunter ügynöké volt. Nick a folyosón várta őket, és amint a két nő elég közel került hozzá, megszólalt.

– Hunter ügynök?– kérdezte Nicholas.

– Igen.– A nő hangja mélyebb volt a vártnál, szexi. A hangja a telefonban sokkal professzionálisabbvolt. Túl nagy volt a különbség ahhoz, hogy meg lehessen magyarázni pusztán a telefonhívás sajátosságaival. Valószínűleg a nő igyekezett profinak tűnni, de ami a férfit illeti, csak robotszerűnek hangzott. Talán meg kellene mondania neki. Talán meg is teszi.

A folyosóról Nicholas bemutatkozása hallatszott, majd kinyílt az ajtó. A hadnagya lépett be először, ami valószínűleg szokatlan volt egy emberi vállalati környezetben. Tapasztalatai szerint általában a vendéget engedték be először, utána a kísérőjük következett. De Lucas világában, különösen amíg háborúban álltak a szomszédjukkal, Nicholas soha nem engedte volna, hogy egy idegen közvetlenül közeledjen Lucashoz. És akkor még ott volt az a tény, hogy Kathryn Hunter az FBI ügynöke volt. Nicholast megfertőzte Lucas bizalmatlansága a rendőri hatóságokkal szemben, ezért ő lépett be elsőként, az FBIügynöke pedig beszorult a férfi és az ajtóban álló Magda szendvicsébe.

Lucas nem állt fel. Miért is tette volna? Hunter ügynök nem vendég volt. Ő egy betolakodó volt, egy kihallgató. És semmiképpen sem járt neki a pozíciója tisztelete. A férfi sokkal hatalmasabb volt nála.

– Uram – mondta Nicholas hivatalosan, és félreállt, így Lucas először vethetett egy pillantást Kathryn Hunterre.

Lám-lám, gondolta magában. Hunter ügynök határozottan nem olyan volt, mint amilyennek elképzelte. Olyasvalakire számított, aki megfelel annak a robotszerű telefonhangnak – valami Brunhilde-szerűségre, erős csípővel és hozzá illő vállakkal. Ehelyett egy szexi hangú változatot kapott. Kathryn Hunter egészen bájos volt. Vagyis az lenne, ha megengedné magának. Magas volt, majdnem 180 centis, apraktikuscsizmák ellenére is. Ha égőpiros, magassarkú „dugj meg” cipőben járna, biztosan meghaladná a 180 centit. Lucas szerette a magas nőket. Szerette a magas nőket megdugni. Nos, oké, nagyjából bármilyen magasságú nőt szeretett megdugni. De a legjobban azért szerette a magas nőket, mert ő maga is jóval 180 centi fölött volt, és szeretett csókolózni a nőkkel, akikkel lefeküdt. Különösen akkor szerette megcsókolni őket, amikor bennük volt, és ez mindig könnyebb volt, amikor a testrészek olyan szépen illeszkedtek egymáshoz.

És ha már a csókolózásnál tartunk, az ő személyes FBI-ügynökének a hangjához illő szája volt. Puha, telt ajkak, amelyeket arra teremtettek, hogy egy férfi farka köré fonódjanak, és csak egy csipetnyi rózsaszín fényt viselt, amit valószínűleg praktikusnak tartott. De ettől a szája sebezhető, kislányosan elveszett kinézetet kapott. Nem mintha kislány lett volna. Ó, dehogyis. Miss FBI nagyon is felnőtt volt. Viszont nagyon kimért és rendezett volt, ahogy Kofi is mondta, hosszú, szőke haját magas és szoros lófarokba fogta, és minden hajszála a helyén volt. Az alakja nagyrészt karcsú volt, bár Lucas gyanította, hogy a nő mellei sokkal teltebbek, mint amilyennek látszottak. Valószínűleg valamilyen sportmelltartót viselt, hogy lelapítsa a természetes adottságait. Feltételezte, hogy a foglalkozását tekintve ez logikus, de ettől csak még kíváncsibb lett, hogy megnézze a valódi dolgokat.

A teste többi részét egy unalmas, sötétkék nadrágkosztüm és egy fehér, gombos blúz takarta, amely határozottan be volt gombolva... egészen a nyakáig. Lucas ujjai viszkettek, hogy megrántsa a felső gombot, és felfedje a lány kecses nyakát. Valójában ennél jóval többre is vágytak, de megelégedett volna azzal a felső gombbal. Egyetlen nőnek sem szabadna ennyire begombolva lennie.

Karcsú csípő, hosszú lábak...a férfi tekintete visszatért a nő arcára és sötétkék szemeire, amelyek barátságosnak nem mondható pillantással néztek rá.

A férfi megbánás nélkül elvigyorodott. – Hunter ügynök – mondta, anélkül, hogy felállt volna.

A nő állkapcsa megfeszült, de előre lépett, és átnyúlt az íróasztalon, hogy kezet nyújtson neki.

– Kathryn Hunter különleges ügynök – mondta, igyekezve, hogy pattogósan hangozzon, de a hálószobába illő hangja nem erre termett.

Lucas lassan felállt, és megfogta a nő kezét. Ezzel a nő hátrányos helyzetbe került, mert át kellett nyúlnia az íróasztalon, hogy elérje őt. A nő most előre dőlve maradt, míg Lucas egyenesen állt, a kezük összekulcsolásával tartva a lányt a helyén. Lucas meg sem próbált enyhíteni a kényelmetlen helyzeten. A tekintetét kifejezéstelenül tartotta, miközben az ujjait a nő ujjai köré kulcsolta, és elkapta az aggodalom enyhe felcsillanását a lány szemében, miközben igyekezett gyorsan visszaszerezni az egyensúlyát.

– Lucas Donlon – mondta simán, még mindig fogva a nő kezét. – És már megismerkedett a hadnagyommal, Nicholasszal. Miben segíthetek, különleges ügynök?

Hunter azonnal megpróbálta visszahúzni a kezét, de Lucas még nem volt hajlandó elengedni, és a lány nyilvánvalóan nem akarta erőltetni a dolgot azzal, hogy elrántja a kezét. De tudatában volt a férfinak. Enyhe pír öntötte el az arcát, és ez több volt, mint egyszerű szégyen, vagy akár düh. A pupillái kitágultak, és a szívverése is felgyorsult.

A férfi egy kacsintással elengedte a kezét. A lány azonnal elhátrált az asztaltól, távolságot téve közéjük. Nem törölte a kezét a nadrágjába, de a férfi látta rajta, hogy szeretné. Kathryn Hunter nyilvánvalóan hozzászokott ahhoz, hogy megtagadja nőiesebb vágyait. Valószínűleg kénytelen volt, ott dolgozva, ahol dolgozott. De Lucas egy vámpírlord volt. Amikor megérintett egy nőt, a nő tudta, hogy meg van érintve, és ebben az esetben megkívánva.

És Kathryn Hunter nem szerette, ha emlékeztették erre.

 

* * * *

 

Kathryn azon kapta magát, hogy bámul. Ha eddig minden, amit a vámpír főhadiszálláson látott, meglepte, akkor Lucas Donlon maga volt a végső döbbenet. És ez a megfelelő szó is volt. Mert a fickó volt az egyik legszebb férfi, akit valaha látott. Egyenes fekete haja volt, amely nem is volt olyan hosszú, inkább csak úgy nézett ki, mintha nyírásra szorulna. Hátul a gallérjához ért, elöl pedig azzal fenyegetett, hogy a homlokára hullik. Nem vette a fáradságot, hogy felálljon, a seggfej, hanem hátradőlt a székében, mint valami rosszfiú, aki volt is lényegében. De azért mégis láthatta, hogy magas és jó a testalkata. Nem olyan vastag izomzatú, mint a testőre, vagy akármi is volt Nicholas, de a válla széles volt, és izmosnak látszott a fekete póló fölött viselt bőrdzsekije alatt. Röviden a férfi szemébe nézett. Mogyoróbarna volt, feltételezte, de a barnában annyi arany volt, hogy szinte nem lehetett besorolni. És tetőtől talpig végigmérte őt, minden illetlen helyen elidőzve. Megvárta, amíg a férfi tekintete végül visszatér az arcára, aztán a leghidegebb pillantását vetette rá.

A férfi válaszul elvigyorodott, és Kathrynben valahol a nőiessége mélyén megborzongott valami a látványtól. A nő megacélozta magát ellene.

– Hunter ügynök – mondta lustán, még mindig nem vesződve azzal, hogy felálljon.

Kathryn elnyomta a késztetést, hogy ingerülten összeszorítsa az állkapcsát. Áthajolt az íróasztalon, és kezet nyújtott.

– Kathryn Hunter különleges ügynök – mondta, és pillantása találkozott a férfi arrogáns tekintetével.

A férfi ülve maradt, de nagy keze az övére zárult, az ujjai kemények és kissé érdesek voltak, mintha többet csinált volna annál, minthogy egész éjjel az íróasztal mögött ült. Aztán felállt, magas, izmos testét olyan kecsességgelnyújtotta ki, ami csak kihangsúlyozta a külsejét és az erejét. Kathryn majdnem felnyögött. A fekete póló egy kifakult farmerba volt beletűrve, amely megmutatta lapos hasát, és úgy tapadt keskeny csípőjére, mint egy szerető simogatása.

A férfi felállása kibillentette őt az egyensúlyából, és erősen megragadta a férfi kezét, mielőtt felnézett volna, és egy kínos pillanatra találkozott a pillantásuk. Elég gyorsan mozdulatlanná vált, és megpróbálta csak felületesen megrázni a kezét, de a férfi nem engedte el. A szíve a bordáinak csapódott, és átkozta a teste ösztönös reakcióját a férfi elsöprő férfiasságára.

Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Kathryn egy olyan férfivilágban dolgozott, ahol a nőket még mindig túl sokan alig tűrték meg. Fielding felelős különleges ügynökcsak egy példa volt a tévhitekre és a neheztelésre, amelyekkel állandóan szembesülnie kellett. Már régen megbékélt azzal a ténnyel, hogy a siker érdekében félre kell tennie a nőiességét, és egyszerűen csak egy ügynöknek kell lennie, hiszen soha nem lesz olyan, mint a férfiak. Nem viselt sminket, leszámítva egy kevés majdnem átlátszó szájfényt, hogy az ajkai ne száradjanak ki teljesen, és bár nem tudta rávenni magát, hogy levágassa hosszú haját, mindig összefogta az arcától távol, vagy francia copfban, vagy olyan szigorú lófarokban, hogy nem gondolta, hogy valaha is szüksége lesz arcplasztikára.

De Lucas Donlonmindössze egy pillantással és egy kézfogással valahogy áttört ezeken az óvintézkedéseken. Olyan mélyen eltemetett érzéseket és vágyakat sikerült felébresztenie, amelyekről a lány már szinte teljesen meg is feledkezett, hogy valaha is léteztek. És ő azt akarta, hogy maradjanak is eltemetve. Ez volt a munkája, a karrierje. Ez volt azélete, és nem hagyhatta, hogy egy jóképű vámpír, vagy bárki más szétzúzza gondosan megszerzett tartalékait.

– Lucas Donlon – mondta a férfi –, és már megismerkedett a hadnagyommal, Nicholasszal. Miben segíthetek, különleges ügynök?

Kathrynnek mindenféle dolog jutott eszébe, amit mondani szeretett volna neki, és a legtöbbjük éles és hegyes tárgyakat foglalt magában, miközben a szívébe fúródnak. De megfékezte az indulatait, és kényszerítette magát, hogy elhátráljon néhány lépést az íróasztaltól, azt magyarázva a szívének, hogy ne viselkedjen már ilyen ostobán.

– Ahogy a telefonban is elmagyaráztam, Mr.Donlon…

– Lucas – mondta könnyedén. – És foglalj helyet...Kathryn!– Nagy, kecses macskaként elhelyezkedett a székében, és elgondolkodva nézett a lányra.

Kathryn leült, a mozdulattal leplezve ingerültségét amiatt, hogy a férfi ilyen ismerősen használja a keresztnevét. Fontolgatta, hogy kijavítja a férfit, emlékezteti a címére, és arra, hogy az FBI-t képviseli. Csakhogy ebben az esetben nem ezt tette, nem igazán. Ez a gondolat rángatta vissza a tárgyra. Tíz napja volt, hogy megtalálja az öccsét, tíz napja, mielőtt a főnökei visszavárnák a munkába. Nem vesztegethette arra az idejét, hogy vitatkozzon Lucas Donlonnal. Különben is, volt egy olyan érzése, hogy csak felbátorítaná, ha ragaszkodna a megfelelő megszólításhoz.

– Ahogy a telefonban is elmagyaráztam, Mr...– Donlon felvonta az egyik szemöldökét, és a nő szótag közben javította ki magát. – Lucas. Egy fotóst keresek, aki eltűnt, miután befejezett egy fotózást a Kietlen Pusztaság Nemzeti Parkban.

– Több város is közelebb vana parkhoz, mint mi.

– Ezzel tisztában vagyok. De nagyon közel szállt meg, és ezen a környéken látták utoljára.

– És ez hogyan kapcsolódik hozzám…Kathryn?

Kathryn pislantott. A férfi aktívan flörtölt vele, bár a flörtölés túlságosan szelíd szó volt bármire, amit Lucas Donlon csinált. És a fenébe is, a teste válaszolni akart a mély hang csábítására, arra a duruzsolómódra, ahogy a férfi folyton ismételgette a nevét. Kathryn a nyelvébe harapott, hagyta, hogy az éles fájdalom átirányítsa az érzékeit. Nem volt ideje a férfi játékaira. Meg kellett találnia Danielt.

– Daniel Hunter az a férfi, aki eltűnt. Egy szemtanú látta az egyik helyi szórakozóhelyen.

– A környéken is elég sok ilyen van.

– Igen, de a forrásaim szerint ez a bizonyos klub vámpírok tulajdonában és irányítása alatt van.

Donlon felemelte a tekintetét, és a nő válla fölött a hadnagyára, Nicholasra nézett. A szóváltás néma volt, de ez elárulta Kathrynnek, hogy a férfi nem számított erre a bizonyos bizonyítékra.

– Egy vérház – mondtavisszaterelve a tekintetét a nőre.

Kathryn rápislogott. – Tessék?

A férfi röviden elmosolyodott, és megismételte: – Egy vérház. A klubot, amire utalsz, vérháznak hívják. Nem ez a neve, de ez az. Oda járnak az emberek, hogy... elvegyüljenek a vámpírokkal.

– Elvegyüljenek – mondta Kathryn halkan. – Úgy érted...

– Sok embert lenyűgöz a vámpír...kultúra, mondjuk így. Azért járnak a vérházakba, hogy flörtöljenek azzal, amit az emberiség sötétebbik oldalának tartanak. És persze vért adnak.

Kathryn a homlokát ráncolta. – Vért adnak. Úgy érted, a saját ereikből?

Donlon felnevetett. – Ne nézz már ilyen döbbenten, Kathryn! Ez egy nagyon kellemes élmény minden érintett számára.

– Azt akarod mondani, hogy az emberek elmennek ezekre a helyekre, és hagyják, hogy vámpírok megharapják őket?

– Igen, valóban.

– De ez...– Épp azt akarta mondani, hogy undorító, de a jelenlegi társaságot tekintve jobbnak látta, ha elhallgat.

Donlon úgy vigyorgott, mintha anélkülis tudná.

– Ne kritizáld, amíg nem próbáltad ki! És kifogod – tette hozzá lassú, parázsló pillantással.

Kathryn érezte, ahogy az ajkai összeszorulnak az ingerültségtől, és kényszerítette az arcát, hogy újra szenvtelen kifejezést öltsön. A férfinak megvolt a módszere arra, hogy teljesen kizökkentseőt a komfortzónájából.

– Mindenesetre – mondta élénken –, bár nem tudom elképzelni, hogy Daniel élvezné az ilyesmit, mindig is kalandvágyó volt, szóval lehetséges, hogy...

– Daniel?– kérdezte Donlon, elkapva a lány elszólását. – Tehát a vezetéknév nem pusztán véletlen egybeesés. Férj? Testvér? Nem valószínű, hogy elég idős ahhoz, hogy az apád legyen.

– Honnan tudod, hogy hány éves? – követelte azonnal.

Donlonközömbösen megvonta a vállát.

– Nem tudom! De azt biztosan meg tudom saccolni, hogy te hány éves lehetsz, és ki tudom következtetni, hogy az apádnak hány évesnek kellene lennie. A menedzserem abban a klubban nagyon óvatos, hogy kit enged be. És egy olyan idős ember, aki az apád lehetne, nem menne át a rostán. Túl veszélyes.

– Kire veszélyes?

– Az idősebb férfira, kedvesem. Ahogy mondtam, nagyon élvezetes, ha egy vámpír iszik belőled. Nem mindenkinek a szíve bírja ezt elviselni.

– Csodálatos – mormolta a lány.

– Valóban – értett egyet a férfi, egyáltalán nem zavartatva magát. – De ami az eltűnési ügyedet illeti...

– Testvérem – vágott közbe a lány. Nem volt sok értelme megpróbálni eltitkolni. Sutcliffe tudta, és gyanította, hogy Donlon is tudja. A kisded játéka ellenére nem tartotta valószínűnek, hogy a hatékony Magda hagyta volna, hogy idáig eljusson anélkül, hogy ne ellenőrizte volna minden szempontból, hogy miért van itt.

– Az eltűnt öcséd, igen. Nem gyakran látogatom a vérházakat, de a személyzetemhez tartozó vámpírok gyakran megfordulnak többek között abban a bizonyos házban is. Ha van fényképed a fivéredről, szívesen megmutatom, és megkérdezem, látott-e valaki valamit.

– Inkább magam néznék utána! – ellenkezett Kathryn. – Ha megkaphatnám a menedzserednevét, és azoknak a vámpíroknak a nevét, akik rendszeresen látogatják a klubot...– Elővette a jegyzettömbjét és a tollát, felkészülve a nevek felírására.

Donlon nem mozdult, csak lustán pislantott a szemével.

– Attól tartok, ez nem lehetséges, Kathryn! Az embereim számítanak rám, hogy megvédem őket, és ezt a felelősséget nagyon komolyan veszem. Nem is olyan régen még a te néped az enyémekre vadászott, ok nélkül lemészárolva őket. Mint mondtam, szívesen megmutatom a fivéred fényképét, de ennél többet nem kaphatsz!

– Amit én kapok – mondta élesen –, az egy bírói végzés, amely kötelezi az embereidet, hogy alávessék magukat a kihallgatásnak!

– Úgy gondolod?– Lucas olyan gyorsan állt talpra, hogy a nő nem is látta, hogy megmozdult, és ő is védekezőn emelkedett fel.

Donlon arckifejezése már nem volt lusta, és a hangja sem volt már incselkedő.

– Csak rajta, Hunter különleges ügynök! Szerezzen parancsot! Ó, de várjon, nem teheti, ugye? Mert nem hivatalos minőségben van itt. Sőt, gyanítom, a felettesei azt mondták, hogy hagyja ezt az egészet, de Ön mégis itt van!

Kathryn mentálisan megvonta a vállát. Tehát tudomást szerzett arról, hogy a nő ebben a kérdésben túllőtt a célon. A hatalmas embereknek mindig megvoltak a módszerei arra, hogy megtudjanak dolgokat, és ő nem esett abba a hibába, hogy azt hitte, Donlon kevésbé hatalmas csak azért, mert vámpír volt. Ha valami, akkor az valószínűleg még hatalmasabbá tette. Nemcsak gazdasági és üzleti nyomást tudott gyakorolni, hanem az ismeretlentől való zsigeri félelmet is. Remélte, hogy még egy kicsit tovább bújhatna az FBI-os kapcsolata mögé, de...felsóhajtott magában. Úgy tűnt, mégiscsak szépen kell játszania ezzel a hihetetlenül jóképű fattyúval.

Szenvtelen pillantása találkozott Donlon hűvös tekintetével, és könnyedén megvonta a vállát. – Egy próbát megért – mondta, és újra leült. – Igen, ebben az ügyben egyedül vagyok, és igen, a feletteseim jobban szeretnék, ha inkább békén hagynám. De gyanítom, hogy vonakodásuk nagyrészt abból fakad, hogy nem akarják felbosszantani Önt. Engem nem igazán érdekel, hogy megharagszik-e! Csak azöcsémet akarom visszakapni, és azt hiszem, Ön vagy az emberei tudnak valamit arról, hogy mi történt vele!

– Csak mert elment egy vámpírbárba?– dőlt hátra Donlon kényelmesen a nagy székében. Ült valaha is egyenesen ez a férfi? – Dél-Dakotában sok bár van – folytatta. – És közülük nagyon kevés van vámpírok tulajdonában.

– Igen, de van egy szemtanúm, aki látta, amint elhagyja a bárodat egy olyan valakivel, aki szerintük vámpír. És ez volt az utolsó alkalom, amikor bárki is látta a fivéremet.

– Ki a tanú, és hogy hívják a vámpírt?

– Ezt nem árulom el – mondta Kathryn azonnal. A legkevésbé sem akarta, hogy Donlon rájöjjön, hogy az egyetlen tanúja Afganisztánban van. – De már járt a klubban, és biztos benne, hogy a férfi, aki az öcsémmel távozik, egy vámpír.

– Honnan lehet biztos benne?

– Mert...– Kathryn elfordította a tekintetét a vámpír túlságosan is éleslátó pillantása elől, és érezte, hogy az arca felforrósodik a szégyenkezéstől. – …aférfi azt állítja, hogy együtt volt a szóban forgó vámpírral. Feltételeztem, hogy a szexre gondolt, de most, hogy elmagyaráztad...amit elmagyaráztál...

Vetett egy röpke pillantást Donlonra, és azt látta, hogy a férfi nyilvánvaló szórakozással figyeli őt.

– Ez általában ugyanaz a dolog, Kathryn – mondta Donlon, láthatóan élvezve a pillanatot. – Vért venni a vénából nagyon érzéki élmény. A szex általában ezt követi. Vagy megelőzi. Vagy néha mindkettő – tette hozzá incselkedő vigyorral.

Kathryn beleharapott a már amúgy is fájó nyelvébe, a fájdalmat használva az összpontosításhoz. Nem azért volt itt, hogy Lucas SeggfejDonlont szórakoztassa.

– Ön nem ismer engem, LordDonlon! – mondta keményen. – Ó, biztos vagyok benne, hogy tudsz alapinformációkat, talán még annál egy kicsit többet is. De engem nem ismersz! Szeretem az öcsémet, és eget-földet megmozgatnék, hogy megtaláljam. Tüske leszek a körmöd alatt, kő a lábad alatt! A létezéseddel való baszakodás lesz az átkozott életcélom, amíg ki nem derítem, mi történt vele!

– És ha meghalt?

Kiszökött a levegő Kathryn tüdejéből. Nem merte feltenni magának ezt a kérdést. Még csak gondolni sem mert a lehetőségre. Kényszerítette magát, hogy Donlon kíváncsiságot sugárzószemébenézzen.

– Ha meghalt – mondta olyanvékony hangon, amit nem ismert fel –,akkor haza akarom vinni!

Donlon tekintete ellágyult valamiféle szánalomhoz közeli dologtól. De a nő nem akarta a szánalmát. Mély levegőt vett, és megmerevítette a gerincét.

– A vámpír, akit keresel – mondta a férfi. – Ő nem az enyém.

– Honnan tudod? – követelte a lány.

A férfi előrehajolt, aranyló szemei csillogtak. – Mert megkérdeztem az embereimet – mondta keményen –, és megbízom bennük! Mi a vámpír neve?

Kathryn arra gondolt, hogy nem árulja el neki, de úgy döntött, a férfi nem tud a segítségére lenni, ha nem tudja, kit keressen. És ha nem volt hajlandó segíteni neki, akkor úgysem számítana.

– Alex – mondta. – A tanú nem tudta a vezetéknevét.

Donlon a homlokát ráncolta. – Nincs Alex a vámpírjaim között, helyileg nincs.– Rövid pillantást vetett Nicholasra, és Kathryn megesküdött volna rá, hogy valami kommunikáció zajlik közöttük. Azt is észrevette, hogy azt mondta, helyileg nincs. Ez azt jelentette, hogy valahol máshol volt egy Alex, és azt gyanították, hogy a környékre költözött? Vagy hogy ez az Alex alkalmanként látogatott ide? Vett egy nagy levegőt, hogy rákérdezzen, de a férfi visszafordította rá a figyelmét, és a nő várta, hogy mi lesz Lucas következő lépése.

Az összevont szemöldökök még mindig ott voltak, de aztán hirtelen, mintha egy függönyt húztak volna el, minden megváltozott rajta. A szemébe visszatért a gunyoroscsillogás, és a szája cinikus félmosolyra húzódott, miközben a lányra kacsintott. – Tudod mit, Kathryn? Gyere vissza péntek este, és körbevezetünk a klubban. Te magad is kérdezősködhetsz!

Kathryn bizalmatlanul tanulmányozta a férfit. – De ma még csak szerda van, miért kell ilyen sokáig várnunk?

– Mert a klub nincs nyitva – magyarázta lassan, mintha a lánynak ezt tudnia kellett volna. – Csak péntektől vasárnapig.

A francba!gondolta magában Kathryn. Talán ez a legjobb nyom, és neki még két napig ülnie kell a fenekén?

– Mi van, ha nem állnak szóba velem? Mármint a vámpírok és bárki más is van a klubban.

– Hidd el, beszélni fognak veled – mondta bársonyosan. – De teszek valami még jobbat is, mivel biztos vagyok benne, hogy nem szeretnéd halasztani a nyomozást, amíg várakozol. Érdeklődni fogok itt és máshol is. Gyere vissza holnap este, és talán lesz valamim aszámodra!

Kathryn elcsodálkozott Lucas Jekyll és Hyde-szerű átalakulásán, de még inkább a hirtelen támadt együttműködési hajlandóságán. Vajon többet tudott, mint amit beismert?

– Csak hívj fel, ha találsz valamit! – mondta a lány barátságtalanul.

A férfi csak elmosolyodott, és azt mormolta: – De hol lenne ebben a móka?

Kathryn felállt. – Nem igazán a szórakozás miatt vagyok itt, Mr.Donlon.

– Óóó, mintha én az nem tudnám? – válaszolta a férfi, és most először ízesítette szavait egy nagyon is igazi hangzású ír akcentus. Ír volt? És ha már itt tartunk, hány éves volt? A vámpírok sokáig éltek, ha hinni lehetett a hallott szóbeszédnek. Hajlamos volt azt hinni, hogy legalábbis egy része vámpír dezinformáció volt. De ha csak egy része is igaz volt, Donlon könnyen lehet, hogy valamikor réges-régen Írországban született. Onnan eredhet a régi akcentus, ami csak egy újabb darabkája volt annak a rejtélynek, ami Lucas Donlont jelentette. És ő mindig is szerette a jó rejtélyeket.

Felállt, mint aki távozni készül, aztán tekintetét szándékosan a kandalló melletti falon lévő fényképekre irányította. Azokra, amelyekről biztosan tudta, hogy a fivére készítette, bár ez nem feltétlenül jelentett bármit is, hiszen Dan munkáit világszerte árulták galériákban.

– Ezek gyönyörűek – mondta, miközben egyik fotótól a másikig lépett. – Írország, ugye?

– Éire-nek hívjuk – mormogta Lucas egyenesen a nő fülébe.

Kathryn szíve a bordáinak csapódott. A férfi valahogy előbújt az íróasztala mögül, és odasétáltközvetlenül mögé anélkül, hogy ő észrevette volna. Olyan közel állva mögötte nézett át a válla fölött, hogy a lány érezte Lucas bőrének fűszeres illatát, valamint leheletének melegét az arcán. Le kellett küzdenie a késztetést, hogy a fegyveréért nyúljon, amikor elfordította a fejét, és azon kapta magát, hogy egyenesen a férfi különös, aranyszínű szemébe néz.

A férfi elmosolyodott, az ajkai pusztán csak felfelé íveltek, Tudta, hogy megijesztette a lányt, és élvezte ezt. Kathryn el akart lépni, ökölbe akarta szorítani a kezét, és megütni a vonzó, önelégült arcát. De nem tehette meg. Csak bámulni tudott, és próbált levegőhöz jutni.

– Jártál már az én országomban? – kérdezte a férfi olyan halkan, hogy a lány meg sem hallotta volna, ha nem állnak olyan közel egymáshoz.

A nőnek beletelt egy pillanatba, mire megtalálta a szavakat a válaszhoz. – Az országodban? – ismételte meg.

– MoÉireannálainn. MoChroímo go deo[1].

Az ír szavak gyönyörű dallamként áramlottak.

– Mit jelent ez? – suttogta, nem akarva szétoszlatni a szép hangok visszhangját.

A férfi még közelebb hajolt, és egy vad pillanatra Kathryn azt hitte, hogy meg akarja csókolni. És a legrosszabb az volt, hogy egészen biztos volt benne, hogy hagyta volna. Szerencsére a férfi megkímélte ettől a szörnyű hibától azzal, hogy halkan azt mondta: – Egyszer talán majd elmondom.

Kicsit kiegyenesedett, épp annyi távolságot téve kettejük közé, hogy a lány képes volt újra racionálisan gondolkodni, és a balra tőle legközelebbi fényképre mutatott. Daniel három lovat örökített meg mozgásban, amint egy füves karámban száguldoznak, körülöttük minden irányban fák magasodtak. A legfiatalabb még csak csikó volt, a hátsó lábait játékosan felrúgta.

– Az ott Kildare – mormolta Lucas a lánynak. – Az ír telivérek vidékének szíve. A nagyapámnak volt ott egy birtoka. Persze semmi ilyen hatalmas. Csak egy darab föld és egy öreg igásló. Csak egyszer jártam ott, de emlékezetes esemény volt túl rövid gyermekkoromban.

Kathryn meglepődött, hogy ennyit elárult neki. Ránézett a válla fölött. – A nagyszüleimnek is voltak lovai – említette meg, és egy fenséges mosolyt kapott válaszul.

– Nos, akkor... úgy tűnik, van valami közös bennünk, a cuisle. Egyszer majd el kell jönnöd velem lovagolni!

Kathryn arca felhevült zavarában. Nem tudta, minek nevezte az imént, de tudta, hogy átlépte azt a láthatatlan határt, ami egy ügynök és egy tanú között húzódik. Mit csinált? Nem azért volt itt, hogy beleszeressen Lucas Donlonba, bármennyire is jóképű és elbűvölő volt.

Lucas bizonyára megérezte, hogy a kapcsolatuk pillanata véget ért. Egy „na jó” jellegű vállrándítással hátralépett egy lépést, és az egész fotósorozatot tanulmányozta.

– Nem tudom, ki készítette ezeket. Magda találta őket. De a fotós úgy örökítette meg a hazámat, ahogy még soha senki más nem látta.– A képek felé intett. – Valószínűleg soha többé nem fogok ott élni, ezért hálás vagyok.

Kathryn a fivére által készített fényképekről Lucasra nézett, próbálta eldönteni, hogy őszinte-e a férfi, vagy csak játszik vele. De ott volt az a megjegyzés a nagyapjáról, és a férfi arckifejezésében olyan vágyakozás volt, ahogy a tekintete egyik fotóról a másikra vándorolt, hogy a lány hitt neki.

– Akkor talán segítened kellene megkeresni őt – mondta.

Lucas értetlenül nézett rá. – Kit keressek meg?

Kathryn a fényképek felé biccentett. – A fényképészt. Daniel Huntert.

A férfi egy pillanatig kifejezéstelenül nézett rá, majd meglepetten nyílt tágra a szeme. – A fivéred készítette ezeket?– Levette az egyik bekeretezett képet a falról, és megfordította. Kathryn tudta, mit fog találni. A hátulján egy címke volt az öccse nevével és elérhetőségével, valamint egy szerzői jogi nyilatkozat.

Lucas gyorsan elolvasta a címkét, majd újra megfordította a fényképet, és aláírást keresett a képen.

– A bal alsó sarokban – mondta Kathryn. – Nagyon kicsi, de ott van. Csak a monogramja, D H.

Figyelte a férfi szemét, ahogy az végigvándorol a fotón, és látta a pillanatot, amikor megtalálta, amit keresett.

– A kurva anyját! – káromkodott halkan. – Nicholas – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Hívd ide Magdát, most azonnal!

Kathryn hallotta, ahogy Nicholas telefonál, de a figyelme teljes egészében Lucasra összpontosult, aki új érdeklődéssel bámulta a fényképeket.

– Mi az? – kérdezte. – Mit látsz?

– Ezek nem másolatok – mondta lassan ingatva a fejét. – Ott vette őket.

– Hogy érted ezt? Daniel munkái jelen vannak számos nagyon jó galériában…

– Igen, de mi van ezzel a galériával? – kérdezte, és egyik szögletes végű ujjával végigsimított a galéria nevén, amely a még mindig a kezében tartott keret hátsó címkéjén volt.

– Melyik...– Kérdését az ajtó kinyílása szakította félbe. Lucas felemelt kézzel kérte Kathrynt, hogy várjon, miközben megfordult, hogy Magdához forduljon.

– Maggie – kezdte, és Kathryn látta, hogy a nő arckifejezése ingerülten megfeszül a becenév hallatán. Ezt érdekesnek találta volna, ha nem érdekelte volna sokkal jobban Lucas reakciója az öccse fényképeire. – Ezek a fényképek – folytatta a férfi, és az egyik kezével a fotók felé intett. – A galéria tulajdonosa Carmichael, ugye?

– Igen, uram – mondta Magda, láthatóan zavarba jött a kérdéstől. – Van egy kis galériája Minneapolisban, de azt hiszem, ezeket a chicagói főgalériájából hozta, mert úgy gondolta, hogy tetszeni fognak Önnek.

Kathryn látta, hogy Lucas és Magda között átsuhan egy mindentudó pillantás, és tudta, hogy valamit nem mondanak el neki. Valamit Carmichaelről?

– Miért fontos Carmichael?– követelte Kathryn. – Mit számít, hogy hol vetted őket?

Donlon megvonta a vállát, és visszatette a fényképet a falra. – Az jutott eszembe, hogy talán a fivéred munkásságának csodálója. A csodálat néha megszállottságba fordulhat.

– SzerintedCarmichael rabolta el Danielt? – kérdezte kétkedve. – Az öcsém nagydarab fickó, magasabb nálam, és nagyon sportos. Nem lenne könnyű elkapni.

– Ne légy naiv, Kathryn! Még a legerősebb embert is le lehet győzni, ha az italába bármilyen elérhető drogot kevernek. És a tanúdazt mondta, hogy Daniel valakivel együtt távozott a bárból. Talán csak látszat volt a hajlandósága.

– De a tanú azt is mondta, hogy a férfi vámpír volt.

– Talán tévedett ebben, vagy talán az öcsédvalójában nem is azzal a személlyel távozott, akit látott.

Kathryn a férfi túlságosan is jóképű arcát tanulmányozta, próbálta megállapítani, hogy a teljes igazságot mondja-e neki. De akár egy szoborból is megpróbálhatott volna olvasni. Lucas csak homályosan értetlenül bámult vissza rá, mintha nem tudná kitalálni, mi lehet a lány problémája.

– Rendben – mondta végül. – Péntek este hánykor látogathatjuk meg ezt a vámpírbárt?

– Ha meg akarod ismerni a helyet, akkor későn kell érkezni. Mit gondolsz, Nicholas? – kérdezte a hadnagyához fordulva. – Tizenegy óra?

Nicholas bólintott. – Pénteken, igen, uram.

Lucas elégedett mosollyal fordult vissza a nőhöz.

– Akkor ez egy randi. Pénteken tizenegy órakor. Felvegyelek?

– Ne! – mondta a lány azonnal. Ez nem randi volt, bármit is mondott a férfi. – Ott találkozunk!

– Rendben! – A férfi felsóhajtott, mintha csalódott lenne. – De viselj valami megfelelőt!

A lány elkomorult, és lenézett a fehér blúzára és a sötétkék nadrágjára.

– Ha információt akarsz szerezni, a cruisle, nem sétálhatsz be úgy, mint aki le akarja rohanni azt a helyet!

– Persze – mondta elutasítóan, mintha ezt már átgondolta volna. Pedig biztos volt benne, hogy igen. Végül is. A fenébe is! A fenébevele! El kell mennie ruhát vásárolni, mert a legdögösebbdolog, amit magával hozott, egy pamut trikó volt.

Lucas konspiratívan a nőre kacsintott, mintha tudná, mire gondol éppen.

Kathryn elkomorult. Egyértelműen rosszul kezdte a dolgot Lucas Donlonnal.

– De holnap este újra találkozunk, nem igaz? Ugyanabban az időben, mint ma este? És beszélni fogsz az embereiddel?

– Számolom az órákat, Hunter ügynök!

Egyre erősebb volt a késztetése, hogy megüsse a fickót. Bármit, hogy letörölje azt az elégedett vigyort az arcáról. De volt egy olyan érzése, hogy a férfi éppen ebben reménykedik, ezért inkább megfordult, és kisétált az irodából.

– Kathryn – szólt utána Donlon, mielőtt az ajtóhoz ért volna.

A lány összeszorította a fogát, de sikerült megfordulnia, és udvariasan megkérdezni: – Mr. Donlon?

– Lovagolsz?

Kathryn zavarodottan ráncolta a homlokát. – Lovaglás? Úgy érted, lovakkal?

Donlon tudálékosan a nőre kacsintott, de volt benne annyi kegyelem, hogy csak annyit mondjon: – Nos, igen.

– Régen volt már – mondta, és az arca forró lett a szégyenkezéstől, ahogy megkésve fogta fel a férfi szavaiban rejlő nyilvánvaló célzást. – A nagyszülők, akiket említettem neked, meghaltak, amikor még nagyon kicsi voltam, és a házukat eladták.–És ezt mi a fenéért mondta el neki?

– Kitűnő! Akkor holnap este vegyél fel farmert! Ugye van farmerod?

Kathryn bosszúsan összehúzta a szemét. – Hát persze! De miért...

– Majd meglátod!

Kathryn rábámult, és kísértésbe esett, hogy megmondja neki, hova dughatja a rejtélyes megjegyzéseit, de aztán eszébe jutott az öccse, és lenyelte, amit mondani akart. Nem tudott azonban semmi kedveset kitalálni helyette, így egyszerűen sarkon fordult, és kisétált a folyosóra, ahol Magda már várta, hogy kikísérje.

 

* * * *

 

Lucas hátradőlt a székében, és figyelte, ahogy a csinos FBI-ügynöknő visszafogva magát, kiviharzik az irodájából. Jól el tudta rejteni az érzelmeit, legalábbis abban jó volt, hogy ne látszódjanak az arcán. De ő vámpír volt. Nem volt szüksége a nő arcára ahhoz, hogy tudja, mit érez. És a lány pokolian dühös volt. Nem amiatt, hogy a blöffje, miszerint az eltűnt férfi a fivére, nem jött be. Erre egyértelműen számított, még ha talán nem is ilyen hamar. Leginkább azért volt dühös, mert nem tudta, mit kezdjen magával Lucasszal. Bár vonzódott hozzá. Nem akarta, de vonzódott hozzá. Ezt nem lehetett tagadni. Az izgalma finom volt, és küzdött ellene, de ott volt. Különösen egy vámpír érzékszerveinek. Rövid ideig elfintorodott.

– Feküdtél már le zsaruval, Nick? – kérdezte mellékesen, miközben hallgatta Kathryn és Magda elhalkuló lépteit a folyosó csempéin.

Miután az FBI-ügynök biztonságos távolságban volt, és már nem jelentett még csak potenciális fenyegetést sem az atyjára, Nicholas lehuppant ugyanarra a látogatói székre, amelyet pillanatokkal korábban Kathryn foglalt el.

– Csak eggyel.

Lucas kérdőn felvonva az egyik szemöldökét, a hadnagyára fókuszált.

– Emlékszik Sandi Hagerre, lent Kansas Cityben?

– Sandi? Azt hittem, a húgával találkozgatsz?

– Igen.– Nick megvonta a vállát. – Kiderült, hogy a hölgyek nem bánják, ha osztozkodnak, ha érti, mire gondolok.

– A francba! – Lucas felnevetett. – Azok aztán nagydarab nők voltak, Nick. Szerencséd, hogy nem szipolyoztak ki téged!

– Ki mondta, hogy nem? De minden perc megérte! – Elvigyorodott, aztán óvatosan megkérdezte: – Az FBI-ügynökre gondol, uram?

Lucas céltalanul kocogtatta egyik ujjával a széke karfáját.

– Csinos hölgy. Remek lábak, világklasszis segg is. Biztos fut.

– Igen – mondta Nick elgondolkodva, majd megmerevedett, amikor Lucas kemény pillantást vetett rá. – Bár nem az esetem!Dehogyis!

Lucas egy pillanatig még mereven bámult rá, aztán kihúzta magát. – Judy még mindig dolgozik odalent Éjjeli Árnyékkal?– Judy volt a vezető lókiképzője, egy ember, aki azóta vele volt, hogy több mint ötven évvel ezelőtt megvásárolta ezt a farmot. Lucas vérének megfelelő adagolása megakadályozta, hogy öregedjen, így Lucasnak nem kellett minden generációban új trénert keresnie. A Lucas istállójában dolgozó emberek többsége vámpír volt, de a lovak zsákmányállatok voltak, és bár rengeteg olyan zsákmányállat volt, amely úgy fejlődött ki, hogy a sötétséget használta a biztonság érdekében, a lovak nem tartoztak közéjük. Nekik napfényre volt szükségük, és ez azt jelentette, hogy valakinek ott kellett lennie, hogy felügyelje és dolgozzon velük napközben, különösen a csikókkal.

– Amennyire én tudom – mondta Nick, válaszolva Lucas kérdésére a fiatal csődörrel kapcsolatban.

– Jó!Menjünk le oda! Beszélnem kell Kurttel Daniel Hunterről, hátha tud valamit.

 

* * * *

 

Kathryn követte Magda ringó csípőjét a folyosón, és azon tűnődött, hogyan tudott a nő úgy járni azokon a magassarkakon, hogy nem törte el a bokáját. Semmi kifogása nem volt a magas sarkú cipők ellen. Valójában értékelte, ahogyan az amúgy is hosszú lábait még hosszabbnak láttatták. De ha ilyen tűsarkúban járna, gyanította, hogy képtelen lenne egyenesen maradni. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb ember fölé tornyosulna, akivel találkozik. És bassza meg Lucas Donlon, amiért egy unalmas,munkásdroidnak érezte magát.

Jézusom! Honnan a fenéből jött ez a gondolat? Leszarta, hogy Donlon mit gondol bármiről, még kevésbé arról, hogyan öltözködik. Igaz, a fickó szexi volt. Oké, talán a legszexibb fickó, akivel valaha is találkozott. De vámpír volt! Egyáltalán nem volt ember. Csak a hormonjai reagáltak a jóképűségére. Talán ha többször mozdulna ki, nem gőzölne be egy jóképű férfi, ööö, vámpír láttán. Ezt nem szabad elfelejtenie. Vámpír!

Magda egyenesen a bejárati ajtóhoz vezette, és kinyitotta azt.

– Szüksége volna még valamire, Hunter különleges ügynök?

Kathryn a női vámpírt tanulmányozta. A kérdés elég udvarias volt, de a hangnem valami egészen mást sugallt, és a mondanivaló egyértelmű volt: viszlát, és kifelé menet ne hagyja, hogy az ajtó seggbe vágja. És nos, nem volt ez érdekes? Lucas jutott eszébe, és a megjegyzése, miszerint a csodálat csak egy rövid lépés a megszállottságtól. A fivére, Daniel nagyon jóképű és pokolian sármos volt. A nők imádták, de még inkább szerettek volnagondoskodni róla. Ha Magda volt az, aki a fényképeket választotta... Kathryn tudta, hogy ez nagy kockázat, de azért belevágott.

– Mr.Donlonelárulta, hogy Ön végezte itt a dekorációt – mondta, és a körülöttük lévő gyönyörű házra mutatott. – Ez egy új rezidencia?

Magda furcsán billentette oldalra a fejét, mintha csak azt próbálná eldönteni, hogy válaszoljon-e a kérdésre, vagy döfjön bele egy kést. Kathryn teljesen lazán a fegyvere mellé tette a kezét, biztos, ami biztos, és látta, hogy a női vámpírszeme követi a mozdulatot.

Magda kivillantotta a fogait, amiről Kathryn feltételezte, hogy mosolynak kellene lennie.

– Az eredeti rezidencia negyed mérföldre van innen. A birtok régi, de ez a ház meglehetősen új. LordDonlon felügyelte a tervezés részét. Nagyon határozott elképzelése volt arról, hogy mit akar itt és az istállókban. De azután...– Megvonta a vállát. – Engem kért meg, hogy foglalkozzak a belsőépítészettel. Ismerem az ízlését, így találtam egy lakberendezőt, akiről úgy gondoltam, hogy meg tudja oldani a feladatot. Elvitt néhány galériába, magánkiállításokra, és én választottam. Carmichael is köztük volt, és amikor megtudta, hogy kinek szánódnak a fotók, felhívta a figyelmemet az Írország-sorozatra.

– Komolyan azt hiszed, hogy közöm van a fivéred eltűnéséhez? – kérdezte hirtelen, gúnyosan.

Kathryn megvonta a vállát. – Ez csak egy kérdés volt. Jelenleg szalmaszálakba kapaszkodom, de talán ha tovább kapkodom, előbb-utóbb megtalálom az igazit.

– Értem.

– Tényleg? Van családod, Magda?

– Vámpír vagyok, Hunter ügynök – válaszolta hidegen. – Bármilyen családom is volt, már nincs. A családom most itt van, az urammal... és a többiekkel.

– Nos, nekem ott van Daniel, és addig nem hagyom abba a keresését, amíg meg nem találom!

Kathryn kisétált a bejárati ajtón és lefelé a lépcsőn, megcsipogtatta a terepjárójának zárjait. A terepjáró pont a ház előtt állt, és ő már bent volt az autóban, a kulccsal a gyújtásban, mielőtt Magda még becsukta volna a ház ajtaját.

Kathryn gondolkodás nélkül elfordította a kulcsot, de aztán egy pillanatig csak ültmélyeket lélegezve, és megpróbálta lecsillapítani hevesen kalapáló szívét. Maga a tény, hogy kalapált, nyugtalanította. Ő nem egy nyomorult, újonc ügynök volt. Igaz, a huszonnyolc évével még nem egy kiforrott veterán volt, de Donlon messze nem az első gyanúsított volt, akit kihallgatott. És még csak nem is gyanúsított volt. Nem gondolta, hogy Donlonnaklenne közvetlen szerepe a fivére eltűnésében, és miután találkozott vele, még inkább meg volt erről győződve. De úgy gondolta, hogy a férfi segíthet megtalálni, bárki is volt benne. És tekintve a bevallottan védelmező viszonyulását az embereihez, aggódott, hogy a férfi inkább a saját vámpírjai védelmével foglalkozik majd, mint az ő öccse megtalálásával.

Kathryn keze megfeszült a kormánykeréken. Teljes szívéből hitt abban, hogy Daniel életben van, és vissza akarta kapni. Ez volt a célja. Az egyetlen célja. Lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Ha vissza akarja kapni Danielt, akkor okosan kell bánnia Donlonnal. Ő segíthetne neki, és vonzódott hozzá. Ezt nyilvánvalóvá tette. Nem képzelte ezt a vonzalmat semmi másnak, mint kéjvágynak, egy karizmatikus férfi vágyának, hogy egy újabb rovátkát véssen az ágytámlájára. De ha ez kell ahhoz, hogy megszerezze a segítségét, Kathryn benne volt, bár nem kívánt eljutni egészen az ágyáig. Nem mintha a Lucas Donlonnal való szex megerőltető feladat lenne. A férfi, pontosabban a vámpír, gyönyörű volt. Sajnos ezenkívülarrogáns, alattomos, és valószínűleg gyilkos is volt.

A nagy, első ablakokon kiáradó fények, amelyek eddig megvilágították az autóját, hirtelen kialudtak, sötétségbe borítva őt. Ez eszébe juttatta, hogy már túl régóta ült ott, ezért sebességbe tette a terepjárót, felkapcsolta a lámpákat, és elindult.

Miközben visszatért a kanyargós útra, azon tűnődött, vajon a vámpírral való szex mindig vérrel jár-e? Feltételezte, hogy igen. A videóra vett kihallgatásánsorán, az a most már kiküldetésen lévő tengerészgyalogos, aki látta Danielt távozni a bárból, beismerte, hogy azért tudta, hogy Alex vámpír, mert Alex szex közben a vérét vette. Készségesen adta megezt az információt, szinte büszkének tűnt rá, mintha valamiféle vakmerő akciót hajtott volna végre. Szerencsére nem árult el részleteket, de a szavaiban volt valamiféle álmodozó vágyakozás, mintha csodálatos élmény lett volna.

Kathryn nem tudta elképzelni. Hogyan is lehetne más, mint fájdalmas, ha valaki olyan erősen megharapja a nyakadat, hogy az vérezzen?

Megkerülte a dombot, és ismét egy vonalba került az istállóval és a karámokkal. Most már több férfi volt odakint. Lelassított, hogy megnézze őket, és felismerte köztük Lucast. Levette a bőrdzsekijét, és csak egy fekete pólót és farmert viselt. A dzseki kiemelte széles vállát, de nélküle is jól látszott mellkasának és lapos hasának izmossága. Semmi kétség, Lucas Donlon szexi volt cowboycsizmában. Fekete cowboykalapot nyomott a fejére, és Kathryn megforgatta a szemét. Fekete cowboykalap? És éjszaka? Nem volt ez egy kicsit eltúlzott sztereotípia? Lucas kilépett a karám közepére. Egy hatalmas, fekete ló azonnal átszáguldott a karámon, közvetlenül megállt a férfi előtt, és a mellkasához ütötte a fejét. Egy ember néhány lépést hátrált volna az üdvözlés erejétől, de Lucas nem mozdult. Csak nevetett, és egy orrsimogatással viszonozta az üdvözlést a lónak.

Kathryn nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, ahogy nézte, de minél tovább figyelt, észrevett valami mást is. A Lucas körül álló férfiaknak volt egy mintázata. Mozogtak és váltogatták egymást, de Lucas sosem volt elszigetelve, sosem volt egyedül. Ezek nem csak véletlenszerű cowboyok voltak, akik nézték, ahogy a nagydarab férfi lovagolni készül, ezek a testőrei voltak, és amennyire meg tudta állapítani, jól képzett testőrök. Valószínűleg mind vámpírok is egyben.

Látta, hogy Nicholas, a vámpír, akit Lucas a hadnagyaként mutatott be, odahajol, és mond valamit Lucasnak. A vámpírlord ekkor felnézett, és tekintete átfutott a közbeeső karámon és mezőn túlra oda, ahol Kathryn ült a terepjárójában, és némán figyelte. Fehér fogai kivillantak a vigyorából, és megemelte a kalapját a lány irányába.

Kathryn ostobának érezte magát, amiért rajtakapták, különösen, hogy valójában nem akart ilyen sokáig itt időzni. Gyorsan sebességbe tette a terepjárót, és beletaposott a gázba, megkönnyebbülten felsóhajtva, amikor az utat gyorsan elnyelte az első sűrű fák csoportja. Óvatosnak kellett lennie Donlonnal. Nem volt annyiraostoba, hogy letagadja a férfi iránti vonzalmát, de ahhoz is elég okos volt, hogy ne tegyen semmit ezzel kapcsolatban. Lucas Donlon nem az a fajta ember volt, akivel egy ambiciózus FBI-ügynök megengedhette magának, hogy viszonyba keveredjen. Egy rejtélyes társaság tagja volt, amely önmagát kormányozta, és figyelmen kívül hagyta az amerikai törvényeket, amikor úgy felelt meg nekik. Soha senkinek nem sikerült még bűncselekményt a nyakába varrni a vámpírok egyikének, bár bizonyára megpróbálták. Nemrég volt egy eset Los Angelesben. Gyorsan elsikálták, de fű alatt az a hír járta, hogy a Los Angeles-i rendőrség többszörös gyilkosság gyanújával megpróbált letartóztatni valakit, aki nagyon magasan állt a vámpírhierarchiában.

A hangsúly a megpróbáltaletartóztatni kifejezésen van, mert a parancsot kevesebb mint negyvennyolc órával a kiadása után érvénytelenítették. A nagy vámpírt pedig annyi bocsánatkéréssel engedték szabadon a felsőbb körökből, hogy az már kínos volt. Súlyosbította a helyzetet, hogy a vámpírok voltak azok, akik megtalálták az igazi gyilkost, a nagyon is emberi igazi gyilkost, és átadták a hatóságoknak.

De még azokban az esetekben is, amikor valóban vámpír követett elvalamilyen bűncselekményt, az elkövető eltűnt, mielőtt az emberi hatóságok eljutottak volna hozzá. Senki sem tudta biztosan, hogy a vámpír elkövetőket bebörtönözték-e vagy kivégezték, vagy csak elköltöztették őket máshová, de soha többé nem hallottak felőlük. Feltételezte, hogy ez valamiféle igazságszolgáltatás volt. Az emberi hatóságok számára nem túl kielégítő, de az adófizetőknek megspórolta a per költségeit, és a végeredmény is nagyjából ugyanaz volt. Talán még jobb is.

Kathryn lelassított, ahogy közeledett az alacsony, díszes falú kőboltozathoz. Ugyanazok a fegyveres őrök voltak ott. Egyikük intett neki, hogy menjen tovább. A lány köszönetképpen bólintott, és továbbhajtott, amíg meg nem látta a fehérre festett kerítés csillogását. Egy balra ívelő kanyarral visszatért az aszfaltozott útszakaszra, majd ismét a kátyús, két keréknyomból álló útra, míg végre kiért az országútra. Ránézett a műszerfal órájára. Rengeteg idő volt még hátra a ma estéből. Visszatér a motelbe, újra átnézi a tanúvallomásokat, jegyzetel, aztán alszik egy jót. Ha újra beszélni fog Lucas Donlonnal, akkor minden agyi szinapszisára szüksége lesz, hogy teljes erőbedobással működjön. És ha meg tudná akadályozni, hogy a teste többi része teljesen más okból kifolyólag is a maximumon üzemeljen, akkor nagyszerű formában lenne.

 

* * * *

 

Kathryn nem tudta, mire számítson, amikor másnap napközben megérkezett Donlonfarmjára. Megfontolta és elvetette azt a lehetőséget, hogy a kapu őrizetlen lesz. Még ha a vámpírok biztonságban el is bújtak valahol az ágyukban, ott volt a ház és az istállók, amikkel számolni kellett. És az állatok, amelyek az ő képzetlen szemével is értékesnek tűntek. De ami a legfontosabb, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Donlon ennyire lazán kezelné a biztonságot. Úgy tett, mintha egy laza, életvidám fickó lenne, de volt egy másik oldala is, amelyről Kathryn úgy képzelte, hogy igencsak halálos lehet, ha előbukkan. Amikor ragaszkodott hozzá, hogy közvetlenül kérdezze ki a vámpírjait, a férfi minden playboyos kinézete elszállt, és abban a pillanatban professzionálisra váltott. És amikor végül azt mondta neki, hogy az emberei csak azért fognak beszélni vele, mert ő utasította őket erre...Kathryn láthatta, hogy abszolút hisz ebben. A pokolba is, talán ez egy újabb vámpír dolog volt.

Mindenesetre az előző estéhez hasonlóan, mindenhol ugyanott voltak őrök, sőt még több is, csakhogy vámpírok helyett emberek. Míg tegnap este az autópályáról való lekanyarodás utáni első fehér fából készült boltív mellett nem volt őrség, ma két emberi őr állta el az útját. Megmutatta nekik az igazolványát, és azok ellenőrizték a nevét egy listán. Mivel Donlon várta őt, bár inkább estére, Kathryn nem lepődött meg, amikor megengedték neki, hogy áthaladjon ezen az első ellenőrzőponton. A második megállónál, a kőboltozatosnál négy emberi őr állt a tegnap esti két vámpír helyett, bár mind a négyen feltűnően hasonlítottak vámpír kollégáikra. Ha nem sütött volna a nap, Kathryn nem tudta volna megkülönböztetni őket. Gondolatban megvonta a vállát, és ismét átadta az FBI-os igazolványát. A listát ismét ellenőrizték, és egy óvatosságra intő tanáccsal engedélyezték neki, hogy folytassa.

– A főépület zárva lesz, asszonyom – tájékoztatta udvariasan egyik a négy emberből. – És nincs ott senki, aki ajtót nyitna. Azt javaslom, várjon lent az istállóknál. A lovak trénereott van a személyzetével együtt. Ő majd ad önnek egy hideg italt és egy helyet, ahová leülhet, ha szeretné.

– Köszönöm – mondta Kathryn. – Úgy lesz.

Ezután leparkolt a főépület előtt, majd sétálni kezdett a járólapokkal kirakott feljárón, amíg el nem ért egy falépcsőhöz, amely mintegy húszlábnyit ereszkedett lefelé, ahol az istálló és a karámok voltak. Gyönyörű, napsütéses nap volt, az égbolt babakék, és a hűvös hőmérséklet ellenére egyetlen felhő sem volt a láthatáron. Lucas előző esti gúnyos megjegyzései után a ruhájával kapcsolatban, ma délután lazán öltözködött. A haját a szokásos szoros lófarokba fogta, amely a válla alá lógott. A farmernadrágja puha és kényelmes volt, a megfelelő helyeken jól kopott, felsőtestén egy fehér trikót viselt, amelyet betűrt a nadrágba a derekánál. A napsütés ellenére hűvös volt a levegő, ezért felvett egy világoskék inget, amit kigombolatlanul viselt, mint egy kabátot. Legalább a lábbelije jó volt. Az utolsó pillanatban, még otthon, betuszkolta a bakancsát a bőröndjébe, miután hirtelen felvillant benne az a mentális kép, ahogy FBI-oskék kosztümjében kilóg egy poros, vadnyugati városka utcáin, a megemelt fából készült járdákkal és korlátokkal. Már csak a Texasi krónikák sorozat zenéje hiányzott. Akkor butaságnak érezte, de most örült, hogy nála van. A város egy kicsit modernebb volt, mint az elképzelt kép, de rengeteg bakancsos embert látott, így jó döntés volt elhozni őket. És ennek semmi köze nem volt Lucas Donlonhoz és a gunyoros megjegyzéseihez.

A lépcsőn lesétálva, egy jól kitaposott ösvényt követett a fűben, amely a fő karámokhoz vezetett. A karámban ma délután nem voltak lovak, de az azon túli mezőkön több állatot is látott, amint a napsütésben legelésztek. Gondozottnak és elégedettnek tűntek, és egyáltalán nem aggasztotta őket, hogy a gazdájuk vámpír. Kathryn elmosolyodott magában, miközben elhaladt a kerítés mellett, és egy nyitott oldalajtóhoz ért.

Ez egy lóistálló volt. Kathryn megállt közvetlenül az ajtóban, és megcsapta a meleg ló, a tiszta széna és a döngölt föld egyedülálló illata. Emlékeket idézett fel a nagyszülei farmjáról. Az ő farmjukközel sem volt ekkora, mint ez, de a lovaknak nagyjából mindenhol ugyanolyan illata volt. Valószínűleg más állatoknak is megvolt a maguk illata. A teheneknek biztosan, és a disznóknak is. De egy lóistállónak volt valami egyedülállóan tiszta illata.

Körülnézett, és a főfolyosón találta magát a boxok dupla sora között, amelyek mindegyike tele volt. Néhány ló kidugta a fejét, hogy megnézze az új jövevényt, és nagy, barna szemekkel figyelte őt. Egy-kettő halkan nyihogott, míg egy nagy fekete – még annál is nagyobb, mint amivel tegnap este látta Donlont – felhorkant, és fejét fel-le rázva rugdosta az istállója fából készült oldalát.

Kathryn nagy ívben kikerülte, és az istálló zárt vége felé vette az irányt, ahol egy nyitott ajtón keresztül megpillantotta a szerszámos kamrát. Mielőtt odaért volna, egy nő lépett ki, aki egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hogy egy idegent talál az istállójában. A nő alacsony volt, nem több mint 157 centi, csizma nélkül valószínűleg kevesebb. Kathryn 52-54 kilóra becsülte volna a súlyát, de jócskán izmos volt, minden bizonnyal a lovakkal való foglalkozás miatt. A legtöbb ember nem értette, milyen nagyok a lovak valójában, és hogy mekkora erő kell ahhoz, hogy az ember megfelelően lovagoljon rajtuk, hogy azállat azt tegye, amit akar. A nő nem viselt sem sminket, sem ékszert. Kék szeme és vörösesszőke haja volt, amely még Kathrynénél is hosszabb volt. A fonat lelógott a dereka alá, egészen a fenekéig.

– Judy Peterson vagyok – mondta a nő barátságos mosollyal. – Ön pedig bizonyára Hunter különleges ügynök. Lord Donlon mondta, hogy esetleg beugrik.– Levette a bőrkesztyűt a jobb kezéről, és kinyújtotta.

Kathryn megfogta, érezte a kemény munkától érdes bőrt és a bőrkeményedéseket.

– Kathryn Hunter – mondta. Szóval Lucas számított rá, hogy korábban jön? Nem elég, hogy nyugtalanítóan jóképű és sármos, még gondolatolvasónak is kellett lennie?

– Látni akartam nappal is a helyet – ismerte be Kathryn.

– Másképp néz ki, nem igaz?– értett egyet Peterson barátságosan. – Különösen a kicsikéim.– Tulajdonosi tekintettel nézett végig a boxokhosszú során.

– Ön atréner?

– Vezető tréner. Van néhány asszisztensem és néhány lovászom. Lord Donlon nem sajnálja a pénzt, ha az állatairól van szó.

– Ő tenyészti őket?

– Néhányat. Leginkább kedvtelésből lovagol. De szereti a lovakat, és büszke arra, amit itt elértünk, ezért nem bánja, ha az egyik ménje fedezi az egyik vagy másik kancát. Persze csak bizonyos összegért.

– Természetesen. Szokott valaha is a saját állományán kívüli ménesbe járni?

– Nem– rázta meg Peterson a fejét. – Ha egy bizonyos fajta érdekli, akkor egyenesen megveszi a csődört. Ez a szokása.

– A férfiak és a farkuk, gondolom – mormol Kathryn.

Peterson felnevetett. – Ebben igaza lehet.

A nagy fekete hirtelen elég erősen belerúgott a bokszának oldalába, hogy az egész szerkezetet megzörrentse, ami több másik ló tiltakozását is kiváltotta.

– Tromluínem szereti, ha figyelmen kívül hagyják. Olyan nagy gyerek tud lenni! – Elsétált Kathryn mellett a csődör bokszához, és kinyújtotta a kezét. A ló azonnal a tenyerébe nyomta az orrát, és felnyalta, ami ott volt. – Répa – mondta Peterson, és kedves mosollyal megsimogatta az állat orrát. – Édesszájú ez a ló.

– Tromluí– ismételte meg Kathryn. – Ez a neve?

– Írül van – mondta Peterson, anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét a nagy lóról. – Azt jelenti: Rémálom.

– Milyen találó.

– Tényleg, nem igaz? Igen, ez itt Lord Donlon különleges kedvence.

– Donlon maga képezi ki a lovait?

– Elég sokat, bár egy részét rám is hagyja. Leginkább a csődörökkel foglalkozik, de alkalmanként kancákat is vállal. Előbb szeret nekik kedveskedni, amíg észre sem veszik, hogy nyeregbe pattan.

Peterson olyan buja kuncogást adott ki, hogy Kathryn tudta, hogy kétértelmű célzásnak szánta.

– Ő maga töri be őket?

Peterson elmosolyodott, mintha valami kellemes dologra emlékezne.

– A betörés nem a megfelelő szó arra, amit csinál. Esküszöm, ezek az állatok minden szavát értik. Képes egy olyan lovat, mint Tromluírávenni, hogy szó szerint úgy kövesse, mint egy bébikecske. Megéri a látvány. Arról nem is beszélve, hogy milyen szép képet alkotnak együtt. Két gyönyörű szörny, akik egyként mozognak. És ez az ember tudja, hogyan kell ülni egy lovon, hadd mondjam el. MmmMmm.

Kathryn elvigyorodott, de gyorsan elrejtette. Lehet, hogy egyetértett azzal, hogy Lucas nyálcsorgató, de nem szeretné, hogy ezt ő vagy bárki más is megtudja.

– Zavarja – kérdezte kíváncsian Petersontól –, hogy Lordnakkell szólítani? Úgy értem, elvégre ez itt Amerika.

Peterson megvonta a vállát. – Anglia királynője jön látogatóba, és mindenkinek meg kell tanulnia pukedlizni, nem igaz? Nem hívják Liznek, vagy akár Missus-Hogyishívják-akármi-is-a-kibaszott-vezetékneve. Lucas esetében is így van ez. Ő egy uralkodó, mondhatni, a saját társadalmában. Udvariasság megadni neki a címét. Különben is, ő egy jó munkáltató. Tiszteletben tartja a véleményemet, és hagyja, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek. Nem bánom, ha cserébe egy kis tiszteletet adok neki.

Kathryn bólintott. Így fogalmazva, számára is volt értelme. Emellett mélyen legbelül tudta, hogy csak azért próbál fogást keresni Lucas Donlonon, hogy ne kelljen foglalkoznia a férfi iránti vonzalmával. Most nem engedhette meg magának, hogy bárkihez is vonzódjon. Egyetlen dologra kellett összpontosítania, és ez az volt, hogy megtalálja az öccsét, Danielt.

– Észrevett már errefelé idegeneket, Judy? Esetleg olyan vámpírokat, akiket nem lát rendszeresen?

Peterson nem válaszolt azonnal, de úgy nézett ki, hogy elgondolkodik rajta.

– Lord Donlonnak nem sok látogatója van errefelé. Ez az ő menedékhelye. Tudja, a sok döntés elől, amit mindenhol máshol meg kell hoznia, a sok ember elől, akik szívességekért jönnek hozzá, meg ilyenek. Időnként elmegy néhány hétre, és amikor visszajön, látom, mennyire feszült. Aztán kijön játszani a babáimmal, és utána boldogés újra önmaga lesz.

Kathryn kissé meglepetten nézett atrénerre. Ez nagyon átgondolt értékelés volt Donlonról. Úgy látszik, Peterson tehetsége az állatok megértésében a vámpírokra is kiterjedt. Vagy talán csak a csődörökre, függetlenül a fajuktól.

– Lord Donlon azt mondta, hogy később lovagolni fog?– vetett rá Peterson egy oldalpillantást. – Lovagolt már valaha, Hunter ügynök?

– Hívjon Kathrynnek – mondta –, és igen, lovagoltam már, bár mostanában nem annyit, amennyit szeretnék. Gyerekkoromban tanultam, és a főiskolán újrakezdtem. Volt egy barátom, akinek a szüleinek volt egy kis farmja nem messze Charlottesville-től, ahol az UVA kampusz van. Néha elmentem oda, főleg később, amikor... – Kathryn félbeszakította magát, hogy ne szólja el magát. Olyan régen nem beszélt életének erről a részéről, hogy furcsa érzés volt most ezt tenni. Ráadásul egy vadidegennel.

Az igazság, amit majdnem elárult, az volt, hogy amíg azöccse el nem kezdte a főiskolát, minden hétvégét otthon töltött vele, és szinte minden hétköznap estét is, hogy biztosítsa, hogy rajta maradjon a főiskola felé vezető egyenes úton. Már akkoriban is ritka tehetsége volt a fotózáshoz, és mindketten tudták, hogy ez lesz a karrierje. De emellett fenegyerek is volt, aki minden alkalommal kihívta a világot. Még mindig az volt, ezért is vonult el két hétre egyedül a Kietlen Pusztaság mélyére. Meglehetősen ironikus volt, hogy amikor végül utolérte a baj, az egy olyan hétköznapi helyen történt, mint egy magánklub. Persze, ott volt a vámpír szempont, hogy egy kis élességet adjon az egésznek. A beszélgetéseikből tudta, hogy ez a kis veszélyesség volt, amivonzotta őt.

– Sajnálom, hogy elkalandoztam – kért elnézést, félbeszakítva a gondolatmenetét. – A rövid válasz az, hogy igen, lovagolok. Nem elég jól ahhoz a szörnyeteghez – mutatott Tromluífelé. – De elég jól.

– Amúgy is, Lord Donlonon kívül senki sem lovagol Tromluín – mondta Peterson. – Nem igaz, szépségem? – tette hozzá, és úgy vakargatta a nagy ló pofáját, mintha csak egy bolyhos cica lenne, nem pedig egy majdnem egy tonnányi izmos test.

Kathryn az órája digitális kijelzőjére pillantott. 5:47.

– Hánykor van errefelé napnyugta?

– Az évnek ebben az időszakában hat óra körül. A tavasz beköszöntével minden nap egyre később lesz.

– Akkor talán fel kéne mennem a főépületbe, nem?

Peterson megvonta a vállát. – Lord Donlon azt mondta, hogy számítsak rád, úgyhogy valószínűleg le fog ide nézni. Úgyis időbe telik nekik, amíg felébrednek és elindulnak, akárcsak neked vagy nekem reggelente.

– Oké. Van valami, amit addig tehetek?

– Van néhány istálló, amit ki kell takarítani – mondta Peterson. Elnevette magát Kathryn fintorgó reakcióján. – Ne aggódj, könnyedén megoldom! Tudod, hogyan kell dolgozni a lóvakaró kefével?

– Na, azzal már tudok mit kezdeni!

– Akkor pont a megfelelő lovat találtam neked.

 

* * * *

 

Lucas másodpercekkel azután nyitotta ki a szemét, hogy a nap a horizont alá süllyedt. A nappali alvása minden volt, csak nem pihentető. Csak feküdt a napfényes órákon át, stratégiákat tervezgetett a Klemensszel való leszámolásra, azonosította azokat a helyeket, ahol a vámpírlord hatalma gyenge volt, az emberei pedig elégedetlenek. Ez utóbbit nem volt nehéz megtalálni. Klemens a legjobb esetben is egy jóindulatú zsarnok volt, a legrosszabb esetben pedig egy szívtelen fattyú. A kihívás és az élet-halálra szóló harc régi hagyományának megfelelően döntötte meg a Középnyugat előző Lordját. A vámpírok világában ez volt a dolgok rendje, de nem mindig a kedvező eredményt hozta.

Klemens esetében a középnyugati terület egy hatalmát finoman kezelő Lordjától Klemenshez került, aki vasököllel uralkodott. Minden vámpírlordnak, így Lucasnak is, joga volt tizedet követelni az általa irányított és védett vámpíroktól. De Lucashoz hasonlóan a legtöbbjük takarékosan élt ezzel a joggal. Klemens ezzel szemben minden egyes vámpírtól tizedet követelt a területén, függetlenül az egyéni helyzetüktől, és ezt úgy érvényesítette, mint valami középkori király. Lucas nem egy vámpírt fogadott be, aki csak azért lépte át a határt, hogy megmeneküljön Klemens és a gengszter behajtóügynökei elől.

Lucas már évtizedek óta élt a kölcsönös bizalmatlanság jegyében Klemens mellett, de nem a nyílt ellenségeskedés állapotában. Olyan volt ez, mint Észak- és Dél-Korea. Ott volt a határ, és mindketten éberen figyelték, de eddig egyikük sem akarta megfizetni a nyílt háború árát.

Valami megváltozott Klemensbenaz elmúlt évben. Lucas nem volt biztos benne, hogy mi váltotta ki ezt a változást, bár gyanította, hogy volt valami köze Raphaelhez és ahhoz, ahogyan maga mellé állította a többi vámpírlordot. Már szövetséget kötött Rajmunddal északkeleten, sőt, még Sophiával is Kanadában. Délen Jabril váratlanul meghalt, és Raphael az új lord mellé állt, aki túl gyenge volt ahhoz, hogy egyedül megtartsa a területet. Raphael azt állította, hogy csak a stabilitás érdekében tette. Lucas kételkedett ebben, de nem igazán érdekelte. Nem volt gondja Raphael hosszú távú céljaival. Valójában ő is részese volt azoknak. De még ő sem tudta, mi történt pontosan Jabrillal. Voltak olyan pletykák, hogy Raphael párjának, Cynthiának is volt hozzá köze valahogy, de neki sosem sikerült túljutnia a pletykákon. Még Raphael sem beszélt vele erről. Mivel Lucas és Raphael sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint az a vámpírlordok között szokásos volt, atyjánakvonakodása, hogy egyáltalán szóba hozza a témát, hitelessé tette a Cynthia érintettségéről szóló pletykákat. Raphael mindig is nagyon védelmezte azokat, akiket szeretett, különösen a nőket.

Lehetséges tehát, hogy Klemens látta, hogy Raphael a saját kezébe veszi a hatalom gyeplőjét, és úgy döntött, hogy lépni fog, mielőtt túl késő lenne. És mivel mindig is Lucas területére áhítozott, ez volt a legtermészetesebb célpontja új terjeszkedési ösztönének.

Lucas kiugrott az ágyból, és egyenesen a zuhany alá ment, hálát adva a találmányok isteneinek a modern vízvezetékért, ahogy minden este is tette. Miközben a forró víznek hódolt, Kathryn Hunterre gondolt. Olyan volt, mint egy kutya a csonttal, amikor a fivére kereséséről volt szó. És feltételezte, hogy nem is hibáztathatta érte. Ha neki is lett volna fivére, talán ő is ugyanezt tette volna. A pokolba is, amennyire ő tudta, egy egész csapatnyi testvére volt, akikről nem is tudott, miután az apja elhagyta, amikor Lucas még csecsemő volt. A szülei sosem házasodtak össze, és az anyja soha nem is volt hajlandó beszélni róla. Lucas gyanította, hogy az apja valaki mással volt házas, az anyja pedig nem volt több egy nyári éjszakai kalandnál. Amikor az anyja terhes lett, a kaland teherré változott, és az apja visszamenekült a felesége és a családja biztonságába. Lucasnak nem volt semmilyen bizonyítéka az elméletére, bár mostanra már megvoltak a forrásai, hogy fizessen valakinek, aki előássa, ha akarta volna. Ami azt illeti, felbérelhette volna Raphael párját, Cynthiát, hogy nyomozza le a felmenőit, ahogyan azt oly sokan mások is tették.

De az igazság az volt, hogy annyira nem érdekelte. Az az élet, az emberi élete már régen a háta mögött volt, és nem volt helye abban, ami most volt.

A telefonja megcsörrent, amikor kilépett a zuhany alól. Az egyik bolyhos törülközővel megszárította a haját, majd besétált földalatti páncéltermének lakóterébe, és felvette a mobilját.

– Nicholas – mondta. – Mi a helyzet?

– Uram, szeretném tudatni, hogy Hunter ügynök a helyszínen van.

– Tényleg, máris?

– Igen, uram. Lent van a pajtában...csutakolja a lovakat.

– Csutakolja a lovakat?

– Igen, uram! Úgy tűnik, Judy munkára fogta.

Lucas felnevetett. – Ezt szokta csinálni az emberekkel. Rendben, Nick. Befejezem itt, és jómagam is lemegyek az istállóba. Kedvet kaptam egy kis lovaglásra a holdfényben a személyes FBI-ügynökömmel.

– Uram...

– Csak rajta, Nick – sóhajtott fel Lucas. – Mondd ki!

– Ő nem csak egy zsaru, Lucas. Ő egy szövetségi ügynök. A zsaruk tiltott gyümölcse.

– Igen, az. És ettől még édesebb lesz, amikor a kezembe pottyan.

 

* * * *

 

Pontosan ott találta Kathrynt, ahol Nicholas mondta, hogy lesz, körülvéve a friss széna és a lovak édes illatával, miközben a lóvakarót használta Sassyn[2], aki a neve ellenére az egyik szelídebb természetű kancája volt. Kathryn egy kifakult farmernadrágot vett fel, amely megmutatta a tökéletes fenekét, ahogyan azt a férfi tudta is. Sokkal jobb volt, mint az előző este viselt kosztümnadrág. Az istállóban a hűvös éjszakai levegő ellenére meleg volt, és a lány keményen dolgozott. Egy ingblúz lógott a bokszistállón kívül, Kathryn pedig egy tapadós fehér trikóban maradt, amely minden egyes csutakolással kiemelte izmos karját.

Lucas oldalra billentette a fejét, és hallgatózott. Kathryn beszélt munka közben a lóhoz, de olyan halkan, hogy még a felfokozott vámpír hallása sem tudta felfogni a szavakat.

Már-már kimondta a lány nevét, aztán meggondolta magát. Annyira el volt ragadtatva az állattól és a csutakolás ismétlődő mozdulataitól, hogy észre sem vette a jelenlétét. A kanca persze észrevette őt. De egy halk nyihogó üdvözlés után tudomást sem vett róla. Így csak Kathryn maradt. Olyan halkan lépkedve, ahogy csak egy vámpír tud, közvetlenül a lány mögé lépett, és az arcát a nő nyakához hajtotta, mélyen beszívva a levegőt, miközben gyengéd csókot nyomott a lány jobb füle alá.

Kathryn felzihált, és megpördült, a keze a csípőjéhez nyúlt a fegyverért, amelyet az inge alatt hagyott a szerszámosládán. Ez azonban nem hozta zavarba. Helyette meglendítette az átkozott lóvakarót, és ha a férfi nem vámpír lett volna, nem csak néhány csíkot viselt volna az arcán.

Lucas finoman elkapta a nő csuklóját, és nevetése egyszerre hangzott meglepettnek és elismerőnek. Tényleg szerette a temperamentumos nőket. És erre Kathryn Huntertől számítania is kellett volna, gondolta bűnbánóan. Elvégre egy nő nem boldogulna az FBI férfivilágában anélkül, hogy ne tudna vigyázni magára. És egy ilyen nő nem is utazott volna át a fél országon az eltűnt fivére után kutatva. Szerencséje volt, hogy most nem vérzett az arca.

Kathryn elrántotta tőle a karját, és egy lépést hátralökte. Egyikre sem lett volna képes, ha a férfi nem hagyja, de ezt a nő még nem tudta.

– Szerencséd, hogy a jóképű arcod még ép – vicsorogta dühösen.

Lucas tágra nyílt szemmel nézett. – Ez bók volt, Hunter ügynök?

– Nem, te seggfej, ez figyelmeztetés volt! Soha többé ne osonj a hátam mögé! Mi lett volna, ha nálam a fegyverem?

– Akkor bízom benne, hogy gyengéden tartottál volna, miközben erre a szép, tiszta szalmára elvérzek.

A lány az arcába harapott, próbált nem mosolyogni, de ez egy eleve vesztes csata volt.

– Tudsz bármikor komoly lenni? – kérdezte, próbálva visszaszerezni az elvesztett pozíciót.

– Csak akkor, ha muszáj.

Tromluí dühösen nyerített az istálló másik végében lévő bokszából, Lucas figyelmét követelve.

– Bocsáss meg egy pillanatra!Tromluí nagyon birtokló! Nektek kettőtöknek ki kell találnotok valamit, ha folytatni akarjuk ezt a kapcsolatot.

– Milyen kapcsolat? – mormogta a férfi mögött. A férfi mosolyogva haladt a rendezett folyosón a gyönyörű fekete lovához. A csődör kidugta a fejét, még mielőtt Lucas odaért volna, fújtatott és horkantott, mintha azt kérdezné: „Mi tartott ilyen sokáig?”

– Ó, fiú, te is hiányoztál – mormogta, és megsimogatta a nagy ló széles orrát.

– Ez az a ló, akivel tegnap este láttalak dolgozni?– kérdezte Kathryn néhány lépés távolságból.

Lucas átpillantott a válla fölött, és kapott egy kiadós ütést Tromluífejétől a cselekedetéért. A mén a szemét forgatta Kathryn felé, és úgy mozdult a bokszkapuja mögé, mintha megpróbálná jelentős tömegét szeretett gazdája és a betolakodó közé helyezni.

Lucas felnevetett a ló bohóckodásán.

– Nincs miért aggódnod, moTromluí! – duruzsolta, majd ugyanolyan finoman válaszolt Kathrynnek, anélkül, hogy visszanézett volna rá. – A tegnap esti ló Éjjeli Árnyék volt, Tromluílegidősebb fia. Alig egyéves, míg Tromluí egy négyéves, stramm fickó.

– Gyönyörű. Úgy értem, mindketten azok, de Tromluíigazán impozáns.

– Hallottad ezt, fiú? A hölgy szerint jóképű vagy! – Kathrynre pillantott.

– Judy szerint ti ketten jól mutattok együtt.

Lucas könnyedén felnevetett. – Az az igazság, hogy nem fogad el más lovast. Rossz szokás, de engedek neki, mivel mindketten élvezzük a kapcsolatot. Ha már itt tartunk, gyönyörű az este, van kedved lovagolni?

– Most? Úgy értem, a sötétben?

– Nincs sötét. Atelihold csak egy nappal múlt. Különben is, a lovak ismerik az ösvényeket, és egyelőre maradunk a könnyű utakon.

– De nem úgy vagyok öltözve...

– Nagyon jól vagy öltözve, Kathryn! Még bakancsot is vettél fel. Csak nem kifogást keresel? Félsz egyedül maradni velem?– A férfi ismét rápillantott, elég hosszan ahhoz, hogy szuggesztíven vonogassa a szemöldökét.

– Persze, hogy nem! De a kocsiban hagytam a kabátomat, és...

– Kabátot tudunk adni!

A beszélgetés nagy részét úgy folytatták, hogy Lucas a féltékeny Tromluínak címezte a szavait, de most megfordult, és a folyosó vége felé kiáltott: – Judy!

– Igen, főnök?– Judy Peterson kidugta a fejét a pihenőszobából. Lucas tudta, hogy a nő ott van hátul, mert hallotta a tévét. Szeretett esténként ott lógni, arra az eshetőségre számítva, hogy a férfinak sikerül lejutnia az istállóba. Általában, ha az első pár órában nem ért oda, akkor egyáltalán nem jött, vagy ha mégis, akkor csak Tromluítlátogatta meg, nem lovagolt.

– Nyergeld fel Sassyt Kathrynnek, jó?– Kathryn felé fordult. – Ugye a westernlovaglást gyakorlod? Nem vagy egy olyan lovas sznob?

– Ez aligha sznobizmus, Lucas, de igen, lovaglok westernés angol módon is.

– Ha angol, a cuisle, akkor nem érdemes csinálni.

Kathryn a szemét forgatva nézett a férfira, de ő csak vigyorgott, és visszafordította a figyelmét a csődörre. – Mit szólsz hozzá, Tromluí? Nincs is jobb egy szép holdfényes lovaglásnál egy gyönyörű nővel, nem igaz?– Eléggé hátralépett ahhoz, hogy kinyissa a bokszot. A mén azonnal kirontott, amint a kapu elég szélesre nyílt, de Lucas felkészült rá. Ez egy kis trükk volt, amit a lova szeretett eljátszani. Az állatban volt egy kis ördögi – az igazat megvallva, több mint egy kicsi –, és valóban szerette látni, ahogy a buta emberek szétfutnak.

Lucas nem futott el senki elől. Megragadta a csődör fejét, és összeérintette a fejüket. – Most már jó legyél! Szégyenbe hozol a hölgy előtt!

Tudta, hogy a ló valójában nem érti, amit mond, de a hangsúlya elég jól átment. Tromluí nagy fejét Lucas mellkasához dörgölte.

– Igen, én is szeretlek, fiú.– Felkapta a csődör kantárját a kapu melletti kampóról, és éppen felcsatolta volna, amikor megcsörrent a mobilja. A homlokát ráncolta. A legtöbb hívását a ház főszámárairányította, így ez csak Magda, vagy Nicholas lehetett, akik ritkán zavarták, amikor lovagolni ment. Lucas előhúzta a telefont a zsebéből.

– Nicholas? – vette fel a telefont.

– Összeszedem a csapatokat, uram – mondta Nicholas sürgetőn. A hangja ugrált, mintha futott volna beszéd közben. – Éppen most érkezett egy hívás...

És ezzel hirtelen minden terv, amit Lucas erre az estére tervezett, megváltozott. Nem figyelt tovább a hadnagyára, az elméje már a területén lévő több ezer vámpír között kutatott, bármi is volt az, ami miatt Nicholas harcra készülődött.

– Bassza meg! – káromkodott halkan. A Minnetonkában lévő fészket, Minnesota államban támadás érte. Tele volt civilekkel, ami tiltott területnek számított, de Klemens hataloméhségében minden szabályt áthágott. A civileknek esélyük sem lett volna Klemens harcosai ellen, de legalább a fészek vezetőjének, Thadnek volt némi harci tapasztalata. És magának a fészeknek is rendelkeznie kellett némi biztonsági erővel. – Ki hívott minket?

– Valami kölyök, uram. Azt mondja, az anyja párosodott az egyikünkkel...

– Dex. Az anyja Thaddel vana gyerek pici baba kora óta. De nem párosodtak. Mit mondott?– Lucas elkezdte Tromluíta másik végen lévő nyitott istállóajtó felé vezetni. Kikísérve a csődört, kiengedte a nagy karámba, amely mindig üres volt, és csak a számára volt fenntartva. A ló hatalmas hisztit csapna, ha Lucas most megpróbálná visszaterelni a bokszába, és férfinak most nem volt erre ideje.

– Fél órája csaptak le. Thad összeszedte a védelmet, de a kölyök nem tudja, meddig bírják. Eléggé feldúlt volt. Sok sikoltozás hangzott a háttérből.

– Ő hol van?

– Éppen hazafelé tartott egy barátjától. Látta, ahogy Klemens csapatai megérkeznek, és elég okos volt ahhoz, hogy ne rohanjon bele egy olyan helyzetbe, amin nem tud változtatni.

Lucas visszasétált az istállóba, és magára vonta Judy figyelmét. – Judy – mondta félrevonulva, miközben Nicholasra figyelt –,el kell mennem. Hagyd egy darabig futni, aztán hozd be! Csak későn jövök vissza, ha egyáltalán visszajövök.

– Igen, uram! – mondta élénken, és azonnal lerakta a nyerget, amelyet az imént vett elő Kathryn számára.

– Mikorra érünk oda?– kérdezte Lucas, visszatérve a Nicholasszal folytatott beszélgetéshez.

– A Sikorsky már úton van...– A nagy helikopter már a fejük felett dübörgött, készülve arra, hogy megforduljon, és leszálljon a főépület mögötti sík mezőn.

– Most szállt le – mondta Lucas szükségtelenül. – Repülési idő?

– Két-két és fél óra. Jó hír, hogy le tudunk szállni közvetlenül a helyszínen. Thadnek ott van az a pálya, amit nyáron baseballra használ.

– Baseball – mormogta Lucas. – Lehet, hogy ma este az életét menti meg. Rendben van! Adj öt percet, és ha már a levegőben vagyunk, onnantól kezdve megteszem, amit tudok!

Lucas bontotta a hívást, és megpillantotta Kathrynt, aki úgy nézettrá, mint egy csatára kész nő.

– Mi folyik itt? – kérdezte a nő, követve a férfi futó tempóját az istállóból kifelé.

– Semmi, amiben segíthetnél – mondta Lucas, és kényszerítette magát, hogy megtartsa az emberi lassúságot.

– Most érkezett egy szállítóhelikopter – mutatott rá a nő –, és gondolom, ez nem egy kutató-mentő akció. Én képzett rendfenntartó vagyok, Lucas. Hadd segítsek!

A férfi megállt, és szembefordult vele.

– Sajnálom, Kathryn, de ez vámpírügy! Majd hívlak, ha tudlak. És most rohannom kell.– Mielőtt a lány megállíthatta volna, a férfi a hosszú lófarokba fúrta a kezét, és magához húzta egy kemény, gyors csókra, aztán eltűnt, és már nem tett úgy, mintha bármi más lenne, mint vámpír. Az emberei a halál torkában voltak. Nem maradt ideje a színlelésre.

Nicholas a helikopternél várta. Az utolsó harcosai is a fedélzetre ugrottak, miközben Lucas átrohant a mezőn. A nagy helikoptert úgy tervezték, hogy letompítsák a hangját, de a főrotor zaja még így is jelentős volt. Nicholas átadott Lucasnak egy fejhallgatót, amint elég közel ért, és amikor ő is felszállt a fedélzetre, látta, hogy minden vámpírja is visel egyet.

A pilóták – mindketten vámpírok –, szinte azonnal felszálltak, amint Lucas a fedélzetre ért. Nicholas előhúzott egy táskát az ülés alól, és odalökte Lucashoz, aki köszönettel bólintott. Azonnal munkához látva, átöltözött. Ami megfelelő volt egy kellemes esti lovagláshoz, az egyáltalán nem az volt, amire szüksége volt ahhoz, hogy harcba induljon a saját fajtája ellen.

Fekete bőrnadrág váltotta fel a kopott farmernadrágot, a fehér pólót, amit azért vett fel, hogy Kathryn könnyebben lássa a sötétben, lecserélte egy egyszínű feketére, és a fűzős bakancs tette teljessé a megjelenést. Mindezek fölé egy fekete bőrdzsekit húzott, hogy könnyebben manőverezzen az árnyékban az ellenségeivel szemben. Mert egy dolog biztos volt. A vámpírok, akiket Klemens küldött, hogy megtámadják a civileket a Minnetonka-fészekben, egyértelműen gonoszak voltak, és vérre áhítoztak. Ezt azzal bizonyították, hogy minden háborús előzmény ellenére megtámadtak egy békés enklávét. De bármennyire kegyetlenek is voltak, egyikük sem volt vámpírlord, és egyikük sem állhatott ellen magával Lucasszal szemben.

 

* * * *

 

Kathryn frusztráltan figyelte, ahogy a helikopter felemelkedik az éjszakai égboltra. Perceken belül a levegőben volt és eltűnt, már az indulás hangja is csak emlék maradt. A lány hunyorogva bámult a távolba, de a helikopter matt feketéje a telihold ellenére is eltűnt.

Sóhajtott. Pár pillanattal ezelőtt még alig várta, hogy lovagolhasson a holdfényben egy jóképű férfival – na jó, nem férfival, hanem vámpírral. De vámpír vagy sem, hosszú idő óta ez volt a legnagyobb öröm, amit egy férfi társaságában kapott. Lucas elbűvölő és okos volt. És imádta a lovakat. Ki gondolta volna? Amikor először hallotta, hogy a férfi Dél-Dakotában él, valamiféle cowboy-utánzatot képzelt el, aki a nagy házában tanyázik, mindent tehénbőr borít, és soha be nem teszi a lábát egy istállóba, nemhogy lovagolna.

De tévedett. Azt sem hitte volna, hogy vonzódhat egy olyan lényhez, aki vért szív, hogy életben maradjon. De ebben is tévedett. Még nagyobb kár.

És most egy üres mezőn állt, miután néhány perc alatt elvesztette a vámpírszakértőjét és a lovas randevúját is.

Kedvetlenül bámult abba az irányba, amerre a helikopter indult. A beszélgetésnek csak a Lucas felőli részét hallotta, de a helikopterbe vetett pillantásból, mielőtt az felszállt, és abból ítélve, hogy milyen gyorsan állt össze az egész... nos, ha háborús övezetben lettek volna, azt hitte volna, hogy ellenség támadta meg őket. Az a helikopter egy gyorsreagálású csapat minden jelével rendelkezett. De mire reagáltak?

Bármi is volt az, gyanította, hogy nem fog szerepelni a reggeli újságokban.

Elindult vissza a ház felé, ahol a terepjárója parkolt, a frusztráció és az aggodalom duplán rágta a gyomrát. Egy lépéssel sem volt közelebb ahhoz, hogy megtalálja Danielt, és eddig a nyomozása jóformán semmit sem hozott felszínre. Lucasnak állítólag voltak emberei, akik utánanéztek az ügynek, de most elsietett, mielőtt elmondhatta volna, hogy találtak-e valamit. Ő maga még a klubot sem tudta ellenőrizni, mert az az átkozott hely csak holnap este nyit ki. Fintorogva azon tűnődött, vajon Lucas visszaér-e időben a holnapra megbeszélt találkozóra a klubban, és úgy döntött, hogy ez nem számít. Ha eljön, nagyszerű. Ha nem, akkor majd elmegy egyedül. Már így is túl sok időt vesztegetett el, miközben a helyi hatóságok figyelmen kívül hagyták a ragaszkodását, hogy valami nincs rendben, és amíg arra várt, hogy a virginiai főnökei adjanak neki néhány vacak szabadnapot. Kathryn túl sokat tudott az efféle bűncselekményekről ahhoz, hogy azt higgye, ez nem számít. Minden egyes nappal, ami eltelt, a nyomok egyre inkább kihűltek, és egyre kevésbé volt valószínű, hogy megtalálja Danielt, mielőtt túl késő lenne.

Hogy mihez túl késő, azt nem tudta megmondani, vagy talán nem is volt hajlandó beismerni.

Elérte a nagy ház előtti parkolót, és megcsippantvakinyitotta a terepjáró zárjait. Valahol a ház mélyén felgyulladt egy lámpa, ami kilátszott a férfibarlang elülső szobájának sötét ablakain keresztül. Magda valószínűleg ott volt valahol, nagy eséllyel nem ment el arra a csatatérre, amelyik elragadta Lucast. A női vámpír nem tűnt Kathrynnek harcos típusnak, kivéve talán a tárgyalóteremben. Abban a környezetben valószínűleg igazi gyilkos volt.

Kathryn rövid ideig fontolgatta, hogy bekopogtat az ajtón, és megkérdezi Magdát, hogy Lucas talált-e valamit a nyomozása során, de azonnal el is vetette a gondolatot. Nem igazán volt kedve a szúrós ügyvédnővel foglalkozni, és különben is, még ha Magda tudna is valamit, visszatartaná, csak hogy bebizonyítsa, hogy képes rá. Kathryn ismerte ezt a típust, a nőket, akik elvből nem kedvelik a többi nőt. Magda olyan környezetben működött a legjobban, ahol ő volt az egyetlen nő, és amennyire Kathryn látta, Lucas farmjaeléggé ideálisnak tűnt ehhez. Judy Petersont leszámítva nem látott más nőt a környéken.

Kathryn a terepjáró ajtaja felé nyúlt, aztán megállt, és azon tűnődött, vajon Lucas és Magda valaha is... A féltékenység szúrása, amelyet a gondolatra érzett, hogy ők ketten együtt vannak, meglepte őt az intenzitásával. Rendben, tehát Lucas Donlont vonzónak találta, szexuálisan vonzónak. De ki ne találná annak? Halottnak kellene lennie, hogy ne így legyen. A vámpírból áradt a szexualitás, és ezt ő is tudta. Kíméletlenül kihasználta, hogy elérje, amit akart.

Kinyitotta az ajtót, és átnyúlt az ülésen a könnyű kabátért, amelyet korábban otthagyott. Magára húzta, becsúszott a kormány mögé, becsukta az ajtót, majd a legmagasabb fokozatra tekerte a hőmérséklet-szabályozó gombot, abban a reményben, hogy gyorsabban felmelegszik, bár tudta, hogy ez nem így működik.

Miközben arra várt, hogy a terepjáró felmelegedjen, megpróbálta eldönteni, hogy mi legyen a következő lépés. A helyi tanúkat már nagyjából kimerítette, kivéve a klubot, amelyik nem elérhető. Ki maradt még? A tekintete megpihent az előtte álló házon, amelynek belseje aranyló fényben ragyogott az ablakokon és a tetőablakokon keresztül. Magda lehet, hogy egy hárpia, de a berendezéssel kiváló munkát végzett.

Kathryn gondolatai megálltak. A fényképek. Magda azt mondta, hogy Daniel Lucas dolgozószobájának falát díszítő fotói egy minneapolisi és chicagói fiókkal rendelkező galériából származnak. Az órájára pillantott, felmérve az időzónákat és a távolságot. Chicago irreális volt, de ma este még valószínűleg el tudna érni egy járatot Minneapolisba. Holnap egész nap ott lehetne, és időben visszaérhetne, hogy találkozhasson Lucasszal a klubrandijukra. Nem mintha az egy randi lett volna, vagy ilyesmi.

Magában káromkodott, miközben eszébe jutott, hogy Lucas azt mondta, hogy a galériák tulajdonosa, Carmichael, vámpír. Szóval, lehet, hogy személyesen nem fogja tudni elkapni, de a galériája biztosan nyitva lesz legalább a nap egy részében. A legtöbbjük nyitva volt, és neki végül is konkurensnekkellett lennie. Ami azt jelentette, hogy valaki dolgozni fog. Valaki, akinek hozzáférése van az eladási nyilvántartásokhoz, pontosabban ahhoz, hogy kik vásárolták még Daniel munkáit, és aki talán egy kicsit túlságosan is érdeklődött maga a fotós iránt. És ha vonakodnának beszélni, Kathryn nem lesz rest megvillantani a jelvényét, hogy meggyőzze őket. Várta az elkerülhetetlen bűntudat-csípést a gondolatra, hogy így használja ki a pozícióját, de nem jött.

 

---

[1]Az én gyönyörű Írországom. Örökre a szívemben

[2] Pimasz