5.-6. Fejezet

 

Ötödik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Lucas, fejét az ülés kemény háttámlájának támasztva lehunyt szemmel ült. A helikoptert teljes mértékbencsapatszállításra, nem pedig kényelemre konfigurálták, ami azt jelentette, hogy az ülések masszív használati tárgyak voltak. Nicholas mellette telefonált, de Lucas nem figyelt rá. Megbízott a hadnagyában, hogy az ilyen jellegű bevetéseknél helyesen dönt. Lucasnak fontosabb dolga is volt. Az elméje a vámpírjaival volt Minnetonkában, az ő szemükön keresztül követte a csatát, érezve a félelmüket és a fájdalmukat.

Minden vámpírlordnak voltak olyan képességei, amelyek csak rá voltak jellemzőek. Raphael mérhetetlenül erős volt. Duncan volt a legerősebb empata, akivel Lucas valaha is találkozott, és talán a valaha volt legerősebb vámpír empata is. Lucas tehetsége még Raphaelétől is különbözött. Egyedülálló kapcsolata volt a vámpírjaival, különösen azokkal, akik a saját gyermekei voltak. Képes volt a szemükön keresztül látni, ami nem volt szokatlan egy vámpírlordtól, de ami ennél fontosabb, képes volt kölcsönözni nekik az erejéből – mind fizikailag, mind pszichikailag –, ami kellő magabiztossággal és képességgel látta el őket, hogy harcoljanak a látszólag elsöprő esélyekkel szemben. Ha a vámpír nem volt túlságosan súlyosan megsérülve, akkor képes volt elég energiát átirányítani, hogy életben tartsa, amíg meg nem érkezik a segítség. De a most tomboló harcban még Lucas tekintélyes ereje is megterhelődött. Túl nagyszámú volt az ellenség, és túl kevesen voltak a sajátjai közül a helyszínen.

A minnetonkai vámpírok közül csak Thadnek volt bármiféle harci tapasztalata. Ők civilek voltak – kereskedők és szakmával rendelkező munkások. Az, hogy Klemens rájuk támadt, olyannyira túlment minden határon, hogy Lucas nem gondolta, hogy a többi vámpírlord közül bárki is elfogadhatónak tartaná. A vámpírok harci szabályainak jó okai voltak. Az ő népük nem volt nagyszámú, de vámpír természetük miatt állandóan harcoltak egymással. Ha egész civil fészkeket kezdenének kiirtani, a számuk még tovább csökkenne. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen véres csaták az emberi hatóságok nem kívánt figyelmét is felkeltették volna. Az egy dolog, hogy akár egy egész háznyi harcost is elveszítsenek egy olyan távoli helyen, mint ahol Alfonso Heintzbujkált. Más dolog volt egy olyan fészket kiirtani, mint a minnetonkai, ahol emberi nők és gyerekek is voltak. A minnetonkaifészekben legalább négy emberi nő élt, és Dex csak egy volt a több gyerek közül. Lucas tudta, hogy Dex biztonságban van, de túlságosan elmélyedt magába a csatába ahhoz, hogy a többiekről tudjon.

Arra lett figyelmes, hogy Nicholas elhallgatott, ezért Lucas kinyitotta a szemét.

– Uram – kezdte Nicholas. – Négy harcos úton van Minneapolisból. Nem kockáztathattam többet, attól tartva, hogy ez csak Klemens cselszövése, és a valódi célpont a városban lévő főhadiszállás.

– Mennyi idő múlva érkeznek meg?

– Percek kérdése. Mindössze húsz mérföldre vannak. Valószínűleg ugyanannyi időbe telik, hogy odaérjenek, mint amennyibe a felkészülésük és a terepjáróba beszállásuk tartott. Majd megcsörgetnek, ha megérkeztek.

Lucas szótlanul bólintott, már nem a környezetét látta, bár a szeme nyitva maradt. Már visszatért Minnetonkába a vámpírjaihoz.

– Mondd meg nekik, hogy siessenek, Nick!Klemens csapatai áttörték az első kordont.– A szemei lecsukódtak, amikor a fájdalom késszúrásként hasított a szívébe. – Senkit sem kímélnek – tette hozzá suttogva. Lucas véres könnyeket hullatott, miközben szemtanúja volt a vérengzésnek, és ahogy érezte a vámpírjai szenvedését. Klemens meg fog fizetni ezért! Ha ez lesz az utolsó dolog is, amit Lucas megtesz ezen a földön, a fattyú az életével fog fizetni ezért és Raphaelért!

Az út a düh és a gyötrelem végtelen homályába veszett. Egy része hallotta, ahogy Nicholas közölte vele, hogy a négy minneapolisi vámpír megérkezett, és csatába szállt. Hallotta azelmormogott veszteségjelentéseket, de nem volt szüksége azokra. Tudta, mi a helyzet a helyszínen, tudta, mennyire kétségbeejtővé vált a helyzet. Az érkező négyes segített, de nem voltak elégségesek.

Végre érezte, hogy a helikopter megdől, miközben elkezdett lefelé ereszkedni. Ugyanebben a pillanatban hallotta, ahogy Nick azt mondja valakinek, hogy percek múlva érkeznek. Lucas kinyitotta a szemét, és végigmérte a magával hozott vámpírokat, biztos akart lenni benne, hogy készen állnak. Ma este már eleget vesztett. Nem akart már senki többet elveszíteni.

Megnyomta a megfelelő kapcsolót a fejhallgatóján, és azt mondta: – Uraim! – Minden fej felé fordult. – Felperzselt föld! Ezt egyikük sem ússza meg!

Harcosai komoran bólintottak. Nem voltak beavatva az ő első kézből származó megfigyeléseibe, de mindegyikük hallhatta Nick beszélgetéseit. Először a minnetonkai vámpírokkal, majd a minneapolisikontingenssel, amint azok négyen megérkeztek a fészekbe. Tudták, milyen brutális volt Klemens támadása, nemcsak a minnetonkai vámpírokkal, hanem az emberekkel szemben is.

Még mindig legalább száz méterre voltak a földtől, amikor Lucas felállt, és lerántotta a fejhallgatóját. Alig érzékelte a fülsiketítő zajt, ahogy a helikopter nyitott ajtajában állt, és szemügyre vette a helyzetet a földön. Először a csata bűze csapta meg, amely oly sok szempontból volt ismerős számára. Vér, hús és tűz – bármennyit is fejlődött az emberiség, a csatatér szaga mindig ugyanaz volt. De ez a csatatér több volt a fizikai szagnál. Ő egy vámpírlord volt, és ezek az ő emberei voltak. A rettegésük fanyar íze ott érződött a nyelve hátulján, a haláluk fülsiketítő sikoly az elméjében, fájdalom a szívében.

A minnetonkai fészket fürkészte, miközben a helikopter lefelé szállt. Nem egyetlen építmény volt, hanem egy fallal körülvett épületkomplexum, amely a központi főépület körül emelkedett. Néhány kisebb ház egyéni otthon volt, míg másik, nagyobb épületeken több vámpír osztozott. A falat áttörték, de ezt már tudta. A támadók átrobbantották a robusztus kaput, amelyet nem arra terveztek, hogy ellenálljon egy ilyen jellegű támadásnak. Arra tervezték, hogy megvédje a vámpírokat az emberi behatolástól és kíváncsiságtól. És egészen a mai napig soha nem volt szükség ennél többre.

– Uram – kiáltotta Nicholas, amikor már a föld közelében lebegtek a leszálláshoz készülődve. – Hadd menjek előre...

Lucas csak ennyit hallott, miközben leugrott a földre, és a csata felé száguldott, vámpírsebessége eltávolította őt az ereszkedő jármű zúgórotorja alól. A másodperc töredéke alatt azonosította a saját vámpírjait, elkülönítve őket az elméje egyik szegletébe a Klemens által küldöttektől. Üvöltve támadt az első ellenségre, letépve őt a férfi vámpírról, akivel éppen harcolt, és egy kegyetlen csavarással letépte a fejét a testéről. Félredobta a két darabot, és továbbhaladt.

– Bent, uram! – kiáltotta valaki, és Lucas a fejét elfordítva követte a hangot, miközben továbbindult. – A főépületbe, atyám!– Lucas felismerte Thadet, aki összetörve és véresen küzdött az életéért. Elindult felé, hogy segítsen neki, de Nicholas jelent meg a semmiből, és Thad és a vadállat közé lépett, akit még úgyis sikerült visszatartania, hogy legalább húsz kilóval nehezebb volt nála.

Lucas berohant a főépületbe, egyetlen szökelléssel átugorva a külső lépcsőt, és berontott az ajtón. Az idő mintha lelassult volna, ahogy fürkészve szemügyre vette a hatalmas termet. Mindenütt vér és holttestek hevertek. A nagy lépcső lábánál küzdelem dúlt, és felismerte a tizenkét éves Dexet, kezében egy nagyfejű fejszével, akinek könnyek csorogtak végig az arcán, miközben széles ívben lendítette a nehéz fegyvert, próbálva visszatartani a két ormótlan vámpírt, akik játszadoztak vele. Mi a fenéértvolt Dex...

Egy nagyon is emberi sikoly hangzott fel az emeletről, és Lucas megértette. Dex feje a hang irányába pördült, és az egyik ellenséges vámpír megragadva a fejszét, kirántotta Dex kezéből, majdnem magával rántva a fiút is. A vadállat az embergyerek után nyúlt, de az ujjai nem jutottak el odáig. Lucas az öklét a vámpír hátába csapta, és kettétépte a gerincét. Még mielőtt a sérült vámpír összeesett volna, Lucas a szadista haverját is kiiktatta, felemelte a testét, és az ajtó irányába hajította, ahol Lucas friss és vérszomjas harcosai követték urukat.

– Vigyázz a fiúra! – morogta Lucas, és gyorsabban száguldott felfelé a lépcsőn, mint ahogy az emberi szem követni tudta volna.

Nem kellett keresnie a támadókat; követte a vér szagát. Emberi vér szagát. A nők az emeleten csoportosultak. Kétségtelenül biztonsági okokból. Thad és a csapatai ebbe az épületbe szorultak vissza, és isten tudja, hogy tovább bírták, mint bárki joggal várhatta volna. De ez nem volt elég.

Lucas befordult egy sarkon, és dühödten felüvöltött az őt fogadó látványtól. Attól tartott, hogy vérfürdő vár rá, és volt vér bőségesen. De másfajta kegyetlenség váltotta ki a haragját. Klemens vámpírjai a fészek nőire támadtak, és megerőszakolták őket, miközben a szövetségeseik odalent feltartották a védekező férfiakat. És az erőszaktevők még mindig ott voltak. Lucas dühének hulláma keresztüldübörgött az egész házon, megzörgetve a falakat és betörve az ablakokat. A két tetten ért vámpír harcra készen talpra ugrott, amíg meg nem látták, kivel állnak szemben. Ekkor visszatántorodtak, és kétségbeesetten próbáltak az ablakok felé menekülni. De nem volt menekvés. Az ártatlan civilek gyilkosai számára nem. És az erőszaktevők számára sem.

Lucas lassan haladt előre, egy gondolattal a helyén tartotta a két támadót. Inkább érezte, mint hallotta, hogy néhány saját vámpírja belép a szobába, és anélkül, hogy megfordult volna, megszólalt. – Vigyétek innen a nőket! Óvatosan!

A nők rettegve nyöszörögtek, amikor Lucas vámpírjai megközelítették őket, és a vámpírlord erejének egy apró szálával elaltatta őket. Beszélni fog Thaddel, amikor ennek vége, és javaslatot tesz a vezetőnek, hogy engedélyezze neki, hogy kitörölje a nők emlékezetéből az ebben a szobában történteket. Nem a támadást. Ma emberek haltak meg itt. Erről nem szabad megfeledkezni. De ezeknek a nőknek nem kell emlékezniük a többi dologra. Nem, ha nem akarják.

Ismét a két ellenséges vámpírra összpontosított, akik most ott görnyedtek előtte, és próbáltak belesüllyedni a padlóba. Áldozataik vére beborította őket, agyaraik teljesen kint voltak, és mindketten hatalmas termetűek voltak. Még Lucasnál is magasabbak, és sokkal erősebb izomzatúak. Az udvaron lévő vámpírok ugyanilyenek voltak. Klemens nyilvánvalóan már egy ideje gyűjtötte a gengsztereket, hadsereget készítve arra a napra, amikor lépni fog. Lucas felhorkant magában. Többre lesz szükség néhány darab marhánál a háború megnyeréséhez.

Leguggolt a legközelebbi támadó elé. Még nem nyúlt a vámpírhoz, de nem is volt rá szüksége.

– Mi volt a parancsotok? – kérdezte.

A vámpírnak volt annyi esze, hogy megrázta a fejét. Lehet, hogy rettegett Lucastól, de Klemens sem olyan ember volt, akinek könnyelműen keresztbe lehetett volna tenni.

– És ami téged illet?– fordult Lucas a második fogolyhoz.

Nyilvánvalóan felbátorodva gonosztevő kollégájasikerén, ő is megrázta a fejét, és egy morgó hangot adott ki, amit Lucas tagadásnak vett.

Lucas kivillantotta a fogait.

– Ó, annyira reméltem, hogy így fogsz reagálni! Nicholas! – kiáltott hátra a válla fölött, miután megérezte, hogy a hadnagya belépett a szobába. – Kérdezd meg Thadet, hogy van-e egy hangszigetelt szobája, ahol elbeszélgethetek velük. Ha nincs...– Lucas visszafordult, és lustán szemügyre vette a foglyokat. – Akkor csak ki kell tépnem a hangszálaikat, és kiszedni az igazságot az apró agyukból... miután játszottunk egy kicsit, persze. Fogadok, hogy Thad és az emberei szívesen eltöltenének velük előbb egy kis időt!

Az egyik vámpír felnyüszített félelmében. Lucas úgy tanulmányozta a fattyút, mintha a bakancsára tapadt szardarab lenne. – Inkább azt szeretnéd, hogy gyorsan megöljelek?

A vámpír bólintott, a szeme kegyelemért könyörgött. De Lucas csak nevetett. – Mi lenne ebben a móka?

 

Hatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Kathryn még azelőtt kikapcsolta a mobiltelefonja ébresztőjét, hogy az megszólalt volna. Annak ellenére, amit előző este gondolt, nem indult ma reggelig járat Minneapolisba. Így hát helyet foglalt az elsőre,aznap reggel hat órára, majd elindult egy edzőtermet keresni, hogy ledolgozza ideges energiáit. Ez is kudarcba fulladt. Minden utcát végigjárt, mire beismerte, hogy a következő sarkon sem fog megjelenni egy 24 órás FitnessCenter. Elmehetett volna Spearfishbe, vagy akár Rapid Citybe is, de az egy jó órányi út volt, és annyira azért nem vágyott az edzésre. Végül megállt a helyi Starbuck’snál – úgy látszik, a Starbuck’snak nem létezett túl kicsi város –, és kényszerítette magát, hogy koffeinmentes kávéhoz ragaszkodjon, miközben a kávézó Wi-Fi-kapcsolatát használta, hogy kiásson mindent, amit csak talál Carmichaelről és a galériájáról. Ez nem tartott sokáig, és koffein nélkül nem sok értelme volt a kávézásnak, ezért visszatért a motelbe, és megpróbált néhány órát aludni. Nem is tudta, miért kínozta magát. Valahányszor lehunyta a szemét, Daniel ügyének tényei jelentek meg – a szemhéja belsejébe vésődött a személyes teendői listája, amelyen minden egyes pont ki volt pipálva, és a kikerülhetetlen következtetés is, hogy továbbra semtud semmit.

És ha ez még nem lett volna elég rossz, amikor végre sikerült eltüntetnie a teendői listát, a helyére azonnal a találgatások végtelen hurokja lépett, hogy vajon hová rohant Lucas annyira tegnap este.

Kigurult az ágyból, elindította a laptopját, és azonnal keresni kezdett a bűnüldöző szervek adatbázisaiban a közelmúltban történt szokatlan erőszakos cselekményekről szóló jelentések után. Ez elég széles körű keresést jelentett, de nem tudta, mit keres. Az időkeretet az elmúlt tizenkét órára szűkítette, ami segített egy kicsit, és a keresést tovább szűkítette a jelenlegi tartózkodási helyétől helikopterrel elérhető városokra. Ez már problémásabb volt, mivel a felszereléstől függött, és mindig fennállt annak a lehetősége, hogy valahol tankoltak. De még ha ki is zárta ezt a lehetőséget, a célterület olyan nagy volt, hogy lehetetlen volt elkülöníteni bármelyik erőszakos eseményt. Amerika egy erőszakos ország volt. Bármelyik éjszaka túl sok bűncselekményt lehetett megszámolni egy nagyvárosban. Ha hozzávesszük a keresési paraméterekben reprezentált kisebb joghatóságokat, akkor ez a közmondásos tűt jelentette a szénakazalban. Ami még rosszabb, még azt sem tudta, hogy létezett-e egyáltalán tű.

Miután feladta a dolgot, gyorsan lezuhanyozott és felöltözött. Nem fáradozott a csomagolással, csak az aktatáskáját vitte magával, benne a laptopjával. És persze a fegyverét, amelyet az övére akasztva hordott. Minden mást a motelben hagyott. Mivel nem tudott tegnap este elrepülni, egynapos kirándulást kell tennie, és időben visszaérkezni ma este, hogy találkozhasson Lucasszal a... minek is nevezte Lucas? Vérház. Remek.

A ma reggeli járat valamennyivel dél után érne Minneapolisba. Elmehet egyenesen a galériába, beszélhet a tulajdonossal, ha elérhető, vagy az alkalmazottaival, ha nincs ott. Három órával később már a visszainduló járaton ülhetne, és bőven időben érkezne, hogy letudja a véres klubot a vámpírokkal.

 

* * * *

 

Kathryn hitetlenkedve meredt a művészeti galéria kirakatában lévő táblára. Ebédidőben zárva? Ki a fene zárt be ebédidőben? És két órára? Körülnézett Minneapolis forgalmas utcáján, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban egy amerikai nagyvárosban van, és nem valahol Európában, ahol normális a kétórás, mindent bezáró ebédszünet.

Az órájára nézett. Még egy óra volt hátra, hogy a galéria ismét kinyisson. Egy széllökés süvített végig a széles utcán, és a nő megborzongott, összébb húzta magán a kabátját, és közben a környéket kutatta, hogy mivel üsse el ezt az egy órát. Tekintete a távolban lévő hatalmas Mall of America bevásárlóközpontra esett, és felnyögött magában. Gyűlölt vásárolni. De Lucas szerint szüksége volt valami megfelelő ruhára ma este, és egy melegebb kabát is jól jönne. Sóhajtott, és vonakodva elindult a kocsija felé.

Pontosan egy órával később már vissza is ért, és a bérelt szedánját becsúsztatta egy utcai parkolóhelyre, amely éppen akkor szabadult fel, amikor elhaladt mellette. Ezt jó jelnek vette, és derűlátónak érezte magát, amikor kinyitotta a galéria nehéz üvegajtaját. A belső tér meglehetősen szokványos volt, halvány falak és csík világítás, amelyet az időnként változó kiállításhoz lehetett igazítani. Lebegő falak lógtak üresen a levegőben, és Kathryn azon tűnődött, hogy vajon éppen egy új bemutatóra készülnek-e átállni.

Magas sarkú cipők éles kopogása hallatszott a kemény padlón, és Kathryn megfordulva látta, hogy egy rendkívül divatosan öltözött nő közeledik felé. A nő legalább tíz évvel idősebb volt Kathrynnél, egyenes, fekete haja középen elválasztva, a vállát súrolta. A sminkje tökéletes volt, a bőre pedig olyan halvány, hogy Kathryn azt hitte volna, hogy Lucas bandájához tartozik, ha az UV-védelemmel ellátott ablakokon kívül nem sütött volna ragyogóan a nap. A kontaktlencse olyan ragyogó türkizkékre változtatta a Kathryn által barnának vélt szemet, amilyet a természet soha nem produkált az emberi szemben.

A szűk ceruzaszoknya arra kényszerítette a nőt, hogy apró, rövid léptekkel közeledjen Kathryn felé.

– Jó napot! – mondta kellemes, de kifinomultan hűvös hangon. – És üdvözlöm a Carmichaelben! Miben segíthetek?

Kathryn viszonozta amosolyt, és felmutatta az FBI-os igazolványát.

– Kathryn Hunter, különleges ügynök. Mr. Carmichael itt van?

A nő figyelmesen tanulmányozta a jelvényt, mielőtt a tekintetét Kathrynre fordította volna, és azt mondta: – Sajnálom, Mr. Carmichael nincs itt.

– Mikorra várja őt?

– Attól tartok, nem tudom. Mr. Carmichael ma este nincs a városban.

– Ha jól tudom, van még egy galériája ezen kívül is?

– Igen, a fő székhelye a chicagói galériája.

– Akkor Chicagóban van?

– Nem tudom biztosan megmondani. Mr. Carmichael nem köteles egyeztetni velem a programját!

– De ha kapcsolatba akarna lépni vele, ott kezdené?

– Ha el akarnám érni Mr. Carmichaelt, ügynök, akkor a mobilját hívnám – mondta elnyújtva a nő, mintha egy idiótának magyarázná a modern technika csodáit.

Kathryn némán tanulmányozta a másik nőt. Elég sokáig ahhoz, hogy az végül ideges ujjakkal felnyúljon, hogy megigazítsa az egyébként tökéletes frizuráját. – Lenne még valami más is? – kérdezte a nő.

– Sajnálom – mondta Kathryn. – Nem értettem a nevét!

– Francoise.

– Francoise? Csak ennyi? Mint Cher?

Francoise elégedetlenül összeszorította az ajkait, ami nem tett jót tökéletes sminkjének, felfedve az ajkai körül a csúnya ráncok vonalait, ami miatt Kathryn újabb tíz évet tett a nő becsült korára.

– Francoise Reyos – mondta a nő vonakodva.

– Észrevettem, hogy nemrégiben leszedte a kiállított darabokat, Francoise.

– Igen, Daniel Hunter egyik fotósorozatát – mondta a nő, és az arckifejezése hirtelen megélénkült. – Tehetséges fotós, és nagyon népszerű az ügyfeleink körében. Arról nem is beszélve, hogy jóképű és elbűvölő férfi.

– Tehát jól ismeri őt?

– Ó, igen! Persze nem olyan jól, mint Alex, de nagyon jóban vagyunk.

– Alex?– ismételte meg Kathryn, próbálta közömbösen tartani a hangját, hogy ne árulja el, hogy a név valami különlegeset jelent neki, hogy ez annak a vámpírnak a neve, akivel Danielt látták távozni.

– Természetesen Mr. Carmichaelre gondoltam. Alex Carmichael.

Kathryn megdermedt. A kutatásai szerint a tulajdonos George A. Carmichael volt, de mind Magda, mind Lucas ügyelt arra, hogy csak a vezetéknevén említse. Lucas tudta, hogy ő egy Alexet keres, és nem volt hülye. Tudnia kellett, hogy Alex Carmichael azonnal a listája élére ugrik. Akkor miért nem említette?

Pedig már kezdett úgy gondolni rá, mint barátra, esetleg akár többre is. Az a hazug rohadék!

Francoise aggódva bámult rá, és Kathryn azonnal száműzte a Lucasra vonatkozó összes gondolatot. Vele majd később foglalkozik. Visszakényszerítette magát a jelenbe.

– Alex véletlenül nem lesz itt holnap reggel? – kérdezte Francoise-tól, és azon tűnődött, vajon a nő tudja-e, hogy a főnöke vámpír.

Francoise lesütötte a szemét, és félrenézett, mielőtt válaszolt volna.

– Legkorábban holnap este számítok rá. Az este a legforgalmasabb időszakunk. Alex is ilyenkor szeret itt lenni.

– Hát persze! Nincs véletlenül egy fényképe Alexről?

– A prospektus – mondta Francoise vidáman, és az egyik lebegő fal melletti keskeny, világos faasztalhoz sietett. Kathryn követte, egy lépése Francoise szűkszoknyás tipegésének két lépésével ért fel. A galéria asszisztense felvettvalamit, ami inkább tűnt könyvecskének, mint brosúrának, és a belső oldalra lapozott.

– Ő Alex – mondta némi büszkeséggel, és egy ezüstszőke hajú, jóképű, középkorú férfi színes fényképére mutatott. A fénykép alatti megnevezés G. Alexander Carmichaelként azonosította őt.

– Mit jelent a G?– kérdezte Kathryn.

– Ó – mormogta Francoise, és konspiratívan Kathryn felé hajolt. – George-nak hívják, de ő utálja ezt a nevet. Mindenféle jogi dokumentumon rajta van, de soha nem használja. Mindig Alex.

Kathryn szíve kihagyott egy ütemet. A tanú szőkének és idősebbnek írta le „Alexet”, de egy húszéves tengerészgyalogos tizedesnek a középkorú valószínűleg idősebbnek számított. Alex Carmichael pedig határozottan szőke volt. Túl sok volt itt a véletlen egybeesés ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.

– Kéznél van Alex mobilszáma? – kérdezte.

Francoise úgy nézett ki, mintha nemet akarna mondani, de az ostobaság lett volna. Nincs öt perce, hogy beismerte, hogy megvan a száma. Így hát élesen bólintott, és tűsarkú cipőjén eltipegett egy minimalista üvegasztalhoz, és egy elegáns gyöngyházszínű dobozból elővett egy névjegykártyát.

A kártyát Kathryn felé nyújtotta, aki követte őt az íróasztalhoz. Kathryn tanulmányozta a kártyát, mielőtt a zsebébe dugta volna.

– Köszönöm, Francoise! Ha felhívná Mr. Carmichael, ne mondja el neki, vagy bárki másnak, hogy kerestem!

Francoise meglepettnek tűnt a kéréstől. Bólintott, de Kathryn látta a szemében az ellenkezést, és tudta, hogy hazudik. Amint Kathryn kilép az ajtón, Francoise első dolga az lesz, hogy üzenetet hagyjon vámpír főnöke hangpostáján.

És ha már a vámpíroknál tartunk, Lucasnak is volt néhány hazugsága, amiért felelnie kell. Talán más dolgokról is sokkal többet tudott, mint amennyit mondott. Például arról, hogy mi történt az öccsével, és hogy hol van most Daniel.

 

* * * *

 

Kathryn még mindig azon gondolkodva, hogy elmenjen-e Lucas nélkül a klubba, az ágyra dobta a csomagjait, amikor visszatért a motelbe. A járata többet késett indulás előtt a földön Minneapolisban, mint amennyi idő alatt visszarepült Rapid Citybe. Magában dühöngött, de nem volt értelme az utaskísérővel kiabálni, ahogyan azt néhány üzletembertől látta. Elvégre szegény nőnek semmi köze nem volt a késéshez, és nem is tudott új gépet előhúzni a kalapjából, csak hogy az a két seggfej időben hazaérjen a vacsorához.

A gép végül felszállt, de már majdnem este tíz óra volt, mire visszaért a kisvárosi motelszobába, amelyen Daniel ruháival és felszerelésével osztozott. Több üzenetet is hagyott Lucasnak, mielőtt elhagyta Minneapolist, és miután leszállt a gépe, de a férfi nem válaszolt egyik hívására sem. Még egyszer megnézte a telefonját, félig-meddig arra számítva, hogy talál tőle egy üzenetet, amelyben lemondja a találkozójukat. Nem volt kétsége afelől, hogy a mindig segítőkész Francoise, vagy a főnöke, Alex gondoskodott róla, hogy Lucas tudomást szerezzen arról, hogy Kathryn meglátogatta a galériát, és most már tud Alex Carmichaelről.

Remélte azonban, hogy a férfi nem mondja le. Remélte, hogy elég arrogáns ahhoz, hogy kimagyarázza magát. Mert bár szándékában állt számon kérni rajta Carmichaelt, még mindig szüksége volt rá, hogy a férfi elintézze, hogy ne csak bejusson ma este a klubba, hanem az emberei válaszoljanak is a kérdéseire. Amint ez megtörtént, szembesítheti azzal, hogy mit tud. Ketten is játszhattak hazugságokkal és féligazságokkal.

De mivel Lucas nem vette a fáradságot, hogy felhívja, most el kellett döntenie, hogy próbálkozik-e nélküle a klubban. Nem volt rá garancia, hogy a férfi akkor is tartja magát a megállapodásukhoz, ha megjelenik. És most, hogy tudott Carmichaelről, lehet, hogy úgy döntött, hogy elküldi őt egy fantomvadászatra, amíg ő fedezi a vámpír haverja seggét.

Ez meghozta a döntést számára. Nem vár sem Lucasra, sem bárki másra. Ez Amerika volt, és ő, az ég szerelmére, felesküdött szövetségi ügynök volt. Ma este elmegy abba a klubba, és megszerzi a szükséges válaszokat, vagy mindenkit letartóztat, és bezáratja az egész átkozott klubot.

– A fenébe is! – kiáltotta, és bemutatott a karjával. Megpillantotta magát a tükörben, és nevetni kezdett. Oké, lehet, hogy nem tudja bezáratni a klubot, de odamehet és oda is fog menni, és feltesz néhány kérdést. És biztosan nem várja meg, hogy az a kígyó Lucas tegye meg.

 

* * * *

 

Lucas még mindig a tegnap esti csatában viselt véres bőrruhában berontott az irodájába. Kénytelen volt a napot a minneapolisi házban átaludni, a minnetonkai túlélőkkel együtt. A fészek épületei túlságosan megrongálódtak ahhoz, hogy a vámpírok biztonságban legyenek, az embereket pedig túlságosan összetörte az erőszak ahhoz, hogy egyébként is ott maradjanak. A fészket újra fel fogják építeni, talán még ugyanazon a helyen is. De ez időbe telik, és Thadnek és az embereinek szükségük lesz erre az időre, hogy meggyógyuljanak. Az elmúlt éjjel életek vesztek oda. Igaz, az ellenség sokkal többet vesztett, de ez kevés vigaszt jelentett a halottaknak, vagy azoknak, akik szerették őket.

A támadás kemény leckét adott Lucasnak. Senki sem volt biztonságban ebben a háborúban, nem akkor, amikor Klemens hajlandó volt az emberi háborúk brutalitásának szintjéreereszkedni, nem akkor, amikor ártatlan civilek voltak a célpontok, és a nemi erőszak elfogadható fegyver volt.

Lucas nem akart Minneapolisban maradni a csata után, de több órába telt, mire Minnetonkában kellőképpen megtisztították a helyszínt, hogy elkerüljék az emberi hatóságok vizsgálatát. A fészeknek nem voltak közeli szomszédai, de szükség volt a falon keletkezett legsúlyosabb károk helyreállítására, és különösen az emberi holttestek eltávolítására. A vámpírtestek gondoskodtak magukról, de az épületek pusztulását nem lehetett eltitkolni. Klemens emberei szívességet tettek Lucasnak azzal, hogy mindent felgyújtottak. Így könnyebb volt megmagyarázni a károkat, és ürügyet szolgáltatott az ott élő emberek hirtelen eltávozására. De a tűz tömegeket is vonzott. Szerencsére a viszonylag távoli helyszín miatt kis tömeg volt, de Lucas kénytelen volt manipulálni az emlékeiket, hogy alátámassza az események általa preferált verzióját.

Emiatt, valamint azért, hogy mindenkit biztonságba helyezzenek Minneapolisban, majd találkozzanak Thaddel és Lucas néhány emberével, nem maradt elég idő arra, hogy még hajnal előtt visszatérjenek a farmra. Az egyetlen másik lehetőség az lett volna, hogy egy emberi pilótával repül haza a nappali órákban, és napnyugtáig a repülőtéren alszik. Ezt az ötletet két szempontból is utálta. Az egyik a személyes paranoiája volt, amit atyjától, Raphaeltől örökölt, hogy egy embert bízzon meg egyedül a biztonságával. A másik pedig az volt, hogy egyáltalán nem szeretett volna a repülőn aludni.

Volt egy tetőtéri lakása St. Paulban, ahol általában megszállt, amikor az ikervárosokban járt, de ma reggel olyan kevés ideje maradt, hogy azzal sem fáradt. Végül a nappali órákat a minneapolisi főhadiszállás páncéltermének egyik hálószobájában töltötte, és este visszarepült a farmra. Persze nem ment ilyen egyszerűen a dolog. Indulás előtt újra találkoznia kellett Thaddel, és telefonon felhívta a többi regionális fészek vezetőit, tájékoztatva őket Klemens új és veszélyes taktikájáról. Utasította őket, hogy adják tovább a hírt a területükön élő civileknek.

Bármelyik másik estén Lucas tovább időzött volna Minneapolisban, de volt egy gyötrő érzése, hogy kedvenc FBI-ügynöke nem fogja a fenekén ülve várni, amíg ő elkíséri a klubba. Az előző esti hirtelen távozása után a lány valószínűleg a mai egész napot azzal töltötte volna, hogy a vámpírokat általában és őt konkrétan átkozza. De mindezek ellenére még mindig el kellett intéznie egy hívást, mielőtt felhívta volna Kathrynt.

Megkerülte az íróasztalát, és felemelte az íróasztala mögötti elegáns szekrénykén álló, közönségesnek kinéző telefon kagylóját. Vezetékes telefon volt, és könnyedebb pillanatokban Lucas tréfásan Batfonnak[1]nevezte. A memóriájában mindössze hét szám volt tárolva, hét vámpírlord kollégájának számai, és ritkán használta. A vámpírlordok általában ellenségesen viselkedtek egymással, ami azt jelentette, hogy ezen a vonalon nem voltak cseverésző telefonhívások. Azokon az alkalmakon, amikor Lucas Raphaellel vagy Duncannel akart beszélni, a személyes mobiltelefonjukat használta. A vezetékes vonal vészhelyzetekre és figyelmeztetésekre szolgált. Mint amilyet Klemensnek akart adni.

Lucas megvárta, amíg meghallja Klemens gyűlölt hangját, aztán felhorkant: – Nemi erőszak, te rohadék? Erre jutottál?

Klemens felnevetett. – A háború az háború, kedves Lucas, függetlenül a helyszíntől. De hát ti, írek mindig túl sokat aggódtok a hölgyek védelméért.

Lucas a fogát csikorgatta. – Azok a nők vámpírokkal párosodtak! – vicsorogta. – Az én vámpírjaimmal!

– Tényleg? Azt hittem, egyszerűen csak kurvák, akiket szórakozásból vittek oda – mondta Klemens vontatottan, és még csak nem is tett úgy, mintha nem ő rendelte volna el a szörnyűséget.

– Nos, ezt tudnod kell, seggfej! Az erőszaktevőknek nincs kegyelem! Ma este hivatalosan is tizenhárom vámpírral rövidebb vagy. A sereged egyre fogy, Klemens, és ez azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb kerültem hozzád! Itt az ideje, hogy elkezdj búcsút venni mindenkitől, aki elég bolond ahhoz, hogy törődjön veled!

Lucas olyan erővel csapta le a telefont, hogy megrepedt a talpa. – Bassza meg! – vakkantotta, és frusztrált dühében lesöpörte az átkozott dolgot a padlóra, és vicsorogva pördült meg, amikor kinyílt az irodája ajtaja.

Nicholas egy pillantást vetett rá, és megdermedt a helyén.

– Egy kibaszott célpontot akarok! – parancsolta Lucas. – Klemens valahol a határ mentén helyezi el az embereit. Azt akarom, hogy megtalálják, a fenébe is! Nem civilekkel, de fájnia kell! Elegem van abból, hogy csak reagálok, és hagyom, hogy az a szemétláda diktálja a tempót!

– Igenis, uram!

Nick még mindig az ajtóban állt, és úgy nézte Lucast, mintha csak arra várna, hogy a következő csapás is rázúduljon. Lucas fáradt kézzel végigdörzsölte az arcát, és egy intéssel beinvitálta. Nick még rosszabbul nézett ki, mint ahogy Lucas érezte magát. Lucashoz hasonlóan ő is lecserélte az ingét, de még mindig az előző estéről származó szakadt és véres bőrruhát viselte. Lucasszal ellentétben ő súlyosan meg is sebesült. Klemens egyik vámpírjának szerencséje volt, és a fogaival Nick állkapcsába mart. A mély, nyersnek tűnő sérülés a szeme külső sarkától egészen az állkapocscsont ívéig húzódott. Az a tény, hogy a sérülés után több mint tizenkét órával sem gyógyult be, a súlyosságáról árulkodott. De kell még egy nap, és gyógyuló rózsaszín heg lesz belőle. Egy vagy két napra rá, Nick arca ismét makulátlan lesz. A gyógyulás még gyorsabban ment volna, ha Lucas adott volna Nicknek a véréből. De az ilyen időkben, amikor bármikor, bárhonnan érkezhetett a támadás, nem lett volna bölcs dolog a legkisebb mértékben is gyengíteni magát, hacsak nem volt létfontosságú.

– A kibaszott Klemens még csak úgy sem tesz, mintha bocsánatot akarna kérni az erőszaktevői miatt! – mondta halkan Lucas.

– Legalább azt bizonyítja, amit már eddig is sejtettünk, uram. Hogy ő adta a konkrét parancsokat.

– Ó, valóban ő adta ki őket. A fattyú hencegett vele! – Lucas a székébe rogyott, méghozzá akkora lendülettel, hogy az néhány centit hátracsúszott. – Ülj le, Nick! És hagyd abba ezt azuramozós baromságot! Nem fogok bántani senkit, főleg nem téged!

– Nos, ez aztán a megkönnyebbülés – mondta Magda vontatottan, miközben besétált Lucas irodájába. Odalépett az íróasztalhoz, és az egyik csípőjével a szélének támaszkodott,szűk szoknyája felcsúszott, hogy felfedje izmos combját, amikor megfordult, hogy a férfira nézzen. – Hunter ügynök hívott ma este. Többször is.

Lucas halkan elkáromkodta magát. Valószínűleg fel kellett volna hívnia a repülőgépről, de nem akarta, hogy az FBI tudomást szerezzen az ügyeiről, és úgy gondolta, legalábbis lehetséges, hogy a nő tudta volna, hogy a levegőben van. Felkapta a mobilját, előkereste a lány számát, és közben ellenőrizte az időt. Éppen elmúlt tizenegy. A fenébe, elkésett. Kathryn telefonja harmadszorra is megcsörrent. Biztos, hogy nem...

– Kathryn Hunter – vette fel hűvösen. Lucas megforgatta a szemét. A nőnek tudnia kellett, hogy ő hívja, hiszen a száma megjelent a hívóazonosítóján.

– Igen, Kathryn. Lucas vagyok – mondta, feleslegesen azonosítva magát, és játszva a lány kis játékát. – Nézd, valami elég komoly dolog jött közbe. Inkább holnap este kellene a klubba mennünk.

– Ó, semmi gond! Már itt vagyok.

Lucas elvette a telefont a fülétől, és rábámult, vajon jól hallotta-e, amit mondott. Visszaemelte a füléhez. – Tessék?

– A klubban vagyok – mondta hangosan, minden egyes szót kihangsúlyozva, mintha őszintén elhitte volna, hogy a férfi nem hallotta. – Valójában épp most készülök bemenni.

– Rossz ötlet, Kathryn! – mondta, és igyekezett lenyugodni, bár az agya azt üvöltötte a nőnek, hogy húzzon el onnan a picsába. A harcosai hamarosan lecsapnak arra a klubra. Frissen érkeztek a csatatérről, felpörögtek az ellenségük legyőzésétől, keresték a vér és a szex felszabadítását, amire tegnap este nem volt idejük... és ott lesz ő – egy kedves, szőke FBI-ügynök közvetlenül az útjukban.

– Tessék? – utánozta huncutul.

– Rossz. Ötlet! – ismételte meg, és próbált nem vicsorogni, mert ösztönösen tudta, hogy ha dühös vagy követelőző lesz, az az ellenkező hatást váltja ki, mint amit akart.

De a nő csak nevetett. – Biztos vagyok benne, hogy megoldom, Lucas! Nem ez az első rodeóm!

Lucas egy gyors imát mormogva fohászkodott türelemért.

– Kathryn – kezdte, majd hitetlenkedve elhallgatott. A nő letette a telefont! Lucas értelmetlenül felkiáltott, és dühösen átdobta a telefont a szobán. Kibaszottul senki sem tette le neki a telefont! Soha!

És ami még rosszabb, most már el kell vonszolnia a seggét abba a hülye klubba, különben Kathryn valakinek a vacsorájaként fogja végezni. Hirtelen beugrott elé a kép, ahogy Kathryn a falnak préselődik, szétvetett lábakkal, a karjaival valami nagydarab vámpír hátát ölelve, miközben az a vámpír a nyakához hajtja a fejét, és... Ó, a pokolba, nem!

– Nick, öt perc múlva indulunk!

– Miért?– követelte Magda türelmetlenül, vámpír hallása lehetővé tette a beszélgetés mindkét oldalának követését. – Ő már nagylány, és senki sem kényszerítette, hogy egyedül menjen oda! Hagyd, hogy megbirkózzon vele!

– Micsoda remek ötlet, Magda! – csattant fel a férfi, és hangsúlyossá vált ír akcentusa, ahogy mindig is, amikor eléggé feldühödött. – Küldjük el a kibaszott FBI-ügynököt az egyik vérházunkba, hogy egy-két harcban felpörgött vámpír a vérét vegye, és esetleg megtámadja. Kibaszottul fantasztikus! – Áthajolt az íróasztal fölött, amíg csak centikre nem került a női vámpírhoz, aki az ügyvédje volt. – Nem tudom, mi a problémád Kathrynnel, de foglalkozz vele, és végezd a munkádat!

Magda kipirult a dühtől és a szégyentől.

– Elmondom a problémámat! – kiáltotta. – Sok nővel láttalak, több száz kibaszott nővel! És egyik sem számított neked. De ez az egy igen, és ez nem tetszik nekem! Ő veszélyes. Nem csak rád, hanem ránk is, és úgy tűnik, hogy téged ez szart sem érdekel!

Lucas kiegyenesedett teljes magasságába, és hidegen meredt rá. Magda elsápadt, hirtelen rájött, hogy túl messzire ment. Térdre ereszkedett, és egyszer a férfira pillantott, mielőtt lesütötte volna a szemét. A nő sötét szemének abban a rövid villanásában Lucas meglátta a saját tükörképét, a szeme aranylóan ragyogott az erejétől.

– Azt akarod mondani, hogy ne védjem meg, ami az enyém? – kérdezte veszélyesen nyugodt hangon.

– Nem – suttogta Magda azonnal. – Ne, uram, kérem! Nem úgy értettem...

– Hallgass!

Magda szavai zokogásba fulladtak.

– A közös múltunk kedvéért engedtem a kicsinyes féltékenységednek, Magda. Most már látom, hogy ez hiba volt.

A nő szótlanul emelte a tekintetét a férfira, sötét szemei könyörögtek.

– Talán itt az ideje, hogy máshol próbáld ki a képességeidet. Sajnos erre most nincs időm. Ma estére felmentelek. Holnap értesítelek az új megbízatásodról.– Egy intéssel feloldotta a kényszert, megengedve a nőnek, hogy beszéljen, majd hátat fordított neki, és elsétált.

– Atyám – zokogott a férfi mögött –, kérem!

Lucas megállt, és megfordult annyira, hogy szótlanul a nőre nézzen. Magda azonnal lesütötte a szemét, és az ajkába harapott, hogy elnyomja a zokogását. Lucas kisétált az irodájából, a magánlakosztályába vezető oldalsó ajtót használva. Amint eltűnt a látótérből, felgyorsította a lépteit. Oda kell érnie a klubba, mielőtt Kathryn, vagy valaki más olyasmit tesz, amit nem tud visszacsinálni.

 

---

[1]Olyan telefon, amely közvetlen kapcsolatban áll egy fontos hívóval, vagy csak fontos hívásokra használják