2.-3. Fejezet

 

Második fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Quantico, Virginia

 

– Hunter, jöjjön be!

Kathryn belépett William Fielding felelős különleges ügynök irodájába. Épp olyan rendezett volt, mint a férfi, a nő szerint megszállottan rendezett. És ez jelentett valamit, hiszen Kathryn sem éppen a rendetlen munkaszokásairól volt híres.

– Csukja be az ajtót! – utasította Fielding.

Kathryn engedelmeskedett, és az állkapcsa automatikusan megfeszült, miközben elgondolkodott, mit jelenthet az, hogy a férfi azt akarja, hogy az ajtó csukva legyen. Fielding inkább arról volt híres, hogy nyitva hagyta az ajtót, különösen, ha női ügynökökről volt szó. Meg volt győződve arról, hogy a nők természetüknél fogva hajlamosak arra, hogy a csúcsra az ágyon keresztül jussanak, és betegesen félt a szexuális zaklatási perektől.

Fielding nem nézett ki rosszul, és a nő biztos volt benne, hogy az évek során akadtak rajongói, de kulturálisan az ötvenes években ragadt. És nem titkolta, hogy szerinte az FBI hibát követett el, amikor megnyitotta sorait a gyengébbik nem előtt.

Persze, mivel az FBI-ügynökök többsége férfi volt, ha a gyengébbiknemet kiiktatnák az Irodából, alig maradnának ügynökök. Kathryn az arcába harapott, hogy ne akarjon nevetni a belső viccen, amely nagyjából minden általa ismert női ügynök véleményét tükrözte.

– Foglaljon helyet, különleges ügynök!

Kathryn leült. Ha ez a szemétláda megpróbálná törölni a szabadságát, sokkal rosszabb dolgok is a nyakába szakadnának, mint egy szexuális zaklatási per. Valószínűnek tűnt a súlyos testi sértés. A férfinak nem maradna keze, mire végezne vele! Ami nem volt több, minteltúlzott vágyálom a részéről. Az igazság az volt, hogy ha a férfi visszavonná a szabadságát, ő összeszorítaná a fogát, és elfogadná, mert az egyetlen alternatíva az lett volna, hogy eltávozik, ami valószínűleg az állásába kerülne. És ezt nem akarta. Keményen megdolgozott azért, hogy eljusson oda, ahol most van. Ez volt az egyetlen karrier, amire valaha is igazán vágyott, és ő volt a tökéletes fogaskerék az Iroda hatalmas gépezetében. Mindig időben érkezett, mindig hajlandó volt túlórázni, hétvégén is.

Talán Eduardónak igaza volt. Talán itt volt az ideje, hogy egy kicsit lazítson, hogy kiszabaduljon a saját merev szabályai alól.

És ez eszébe juttatta, hogy miért is kért szabadságot. Az öccse volt a család szabad lelke, és meg lehet nézni, hová jutott ezzel. Eltűnt, eltűnt... és... Ó, Istenem, könyörgött magában, kérlek, ne hagyd, hogy valami szörnyűség történjen Dannel!

Fielding megköszörülte a torkát, visszaterelve Kathryn figyelmét az itt és mostra.

– Hallok dolgokat, Hunter! – mondta.

Úgy tűnt, erre nem volt semmilyen válasz, ezért Kathryn várt.

– Tudom, hogy eltűnt az öccse. Mennyi ideje is?

– Majdnem két hete, uram – erősítette meg a lány, gondosan kifejezéstelenül tartva az arcát, miközben azon tűnődött, vajon honnan hallott Dan eltűnéséről. Kathryn vigyázott, hogy ne beszéljen a fivére helyzetéről, bár néhányszor telefonált. Természetesen otthonról, hogy senki ne vádolhassa azzal, hogy hanyagolja a munkáját. Felhívta annak a kisvárosnak a seriffjét, ahol Dan a Kietlen Pusztaság Nemzeti Parkban folytatott fotózásaialatt megszállt, és talán még az FBI-ügynöki pozícióját is felhasználta, hogy összehozzon egy-két kikérdezést. Feltéve, hogy végre rá tudja venni a főnökét, hogy engedélyezzen neki egy kis szabadságot. Ezért ült most Fielding irodájában.

Fielding előrehajolt, szemöldöke mogorván húzódott össze.

– Átérzem a helyzetét, Hunter! De nem használhatja a pozícióját, az FBI-ügynöki tekintélyét arra, hogy nyomást gyakoroljon a helyi hatóságokra, vagy beavatkozzon azokba!

– Nem, uram!– Kathryn remélte, hogy eléggé megdöbbentnek hangzott az ilyesmi puszta gondolatától is. – A fivérem művész, és afféle szabad szellem. Csinált már ilyet korábban is, hogy hetekre eltűnt a térképről.

Azt viszont nem mondta, hogy bár Dan lehet, hogy hajlamos eltűnni a térképről, de az ő személyestérképéről még soha nem tűnt el ilyen hosszú időre. Elhessegette Penny kezdeti hisztériakeltését Dan elmaradt bejelentkezése miatt. A nő egy frusztrált színésznő volt, és szinte minden helyzetet hajlamos volt a dramatikusan kezelni. De amikor eltelt egy hét, és még mindig nem érkezett semmi hír, ő is elkezdett aggódni. Neki és a fivérének volt egy rendszerük, és még ha a férfi nem is hívta fel Pennyt, egyszer sem mulasztotta el, hogy valahogy, valamilyen módon üzenetet küldjön Kathrynnek. Egészen mostanáig.

– Jó hallani!

Kathryn bólintott, és remélte, hogy Fielding nem kezd cseverészni, és nem kezd a nyaralási terveiről kérdezősködni. Nem szívesen hazudott volna, de megtette volna, ha a férfi erőlteti.

– Nos, akkor – mondta Fielding, és váratlanul hátradőlt, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy azzal, hogy így áthajolt az íróasztal fölött, túl közel került hozzá a biztonsága...vagyis az őbiztonsága érdekében, tekintve az erős, férfias karizmáját. – Élvezze a vakációt, Hunter!

Kathryn azonnal felállt, éppoly türelmetlenül várva, hogy elhagyja a férfi irodáját, mint ahogy ő is, hogy a nő elmenjen.

– Köszönöm, uram! – mondta, és sikerült elhagynia az irodát anélkül, hogy egyszer is illetlen szexuális gondolatai támadtak volna Fielding felelős különleges ügynökről.

 

* * * *

 

Daniel Hunter igyekezett felülni. A feje lüktetett, a szemei elködösültek, bár alig látott valamit a zárkájában. Volt ugyan mennyezeti lámpa, de a kapcsoló a folyosón volt, közvetlenül a bezárt ajtó előtt. A börtönőre kapcsolta fel, amikor ételt és vizet hozott, vagy amikor látogatóba jött. Az a kibaszott szörnyszülött!

Dan nem emlékezett arra, hogyan került ide, azt sem tudta, hol van. Az utolsó emléke az volt, hogy ivott egy italt a helyi bárban. Próbálta összerakni a dolgokat, és arra a következtetésre jutott, hogy a szörnyszülött biztos bedrogozta az italát. De miért?

A durva falnak dőlt, és hátrahajtotta a fejét, hogy a magasan a feje fölött lévő magányos ablakot bámulja. Szorosan be volt fedve. Csak abból a kis fényfoltból tudta, hogy nappal vagy éjszaka van-e, amely néha beszűrődött a sarokban lévő lyukon. A múló napokat úgy kezdte számon tartani, hogy az első napon összetört kerámiabögréből megmentett szilánkkal egy vonalat karcolt a vakolt falra. A börtönőre összeszedte az összes darabot, legalábbis azt hitte. De miután eltűnt, Dan a padlón kotorászott, hogy megkeresse a hátrahagyott éles darabokat. Győzelemnek érezte, amikor megtalálta az éles szilánkot az ágy alatt. És most ez volt minden, amije volt, azok a vonalak a falon, az ő kis lázadása a fogság ellen. Ez és az emlékeztető, hogy a napok múlnak, hogy minden egyes nappal, ami eltelt, a nővére, Kathryn egy kicsit közelebb került ahhoz, hogy megtalálja őt. És aki addig nem adja fel, amíg meg nem találja őt.

Sóhajtott, és próbált kényelmesebben elhelyezkedni a vékony matracon. Ha már az a szemétláda rabságban akarta tartani itt, a legkevesebb, amit megtehetett volna, hogy tisztességes ágyat biztosít. Nem először tűnődött el azon, hogy miért kapták el. A pénz volt a nyilvánvaló válasz, de kezdett rossz előérzete lenni ezzel a helyzettel kapcsolatban. A börtönőr minden egyes látogatásával egyre személyesebbnek, egyre inkább megszállottnak érezte a fickót. És ez a gondolat Stephen King nagyszerű könyvét, a Tortúrátjuttatta eszébe, és nem a jó értelemben. Bár jó emlékeket is felidézett. Dan és a nővére egy szombaton elszöktek a filmre, és Kathy Bates halálra rémítette őket. Elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett, de az emlék ismét kijózanította. Kathryn mostanra már betegre aggódhatta magát.

 

* * * *

 

Dél-Dakota

 

Kathryn rápillantott a GPS-re, és jobbra kanyarodott, gyorsan kiszúrva a seriff irodáját a háztömb végén. Quanticóból egyenesen a reptérre ment, a táskája becsomagolva várta a kocsija csomagtartójában. Egy késő esti repülővel egészen Minneapolisig jutott, ahol egy reptéri szállodában töltötte az éjszakát, majd reggel hatkor felszállt a dél-dakotai Spearfishbe, a legközelebbi nagyobb városba tartó kisgépre.

Megvolt neki a fivére útiterve. Mindig elküldte neki e-mailben, mielőtt elutazott volna, még ha ragaszkodott is hozzá, hogy ne aggódjon miatta. De ki más miatt kellene aggódnia? Könnyű volt Fielding felelős különleges ügynöknek azt mondani, hogy bízza másra a fivére keresését. Fieldingnek volt felesége és három gyereke, nem is beszélve a rokonok egész seregéről, köztük két fivérről, egy nővérről és egy seregnyiunokahúgról, unokaöccsről és unokatestvérről. Egyik nyáron meghívta Kathrynt egy grillpartira, egy csomó más irodai munkatárssal együtt, és a lány elámult a vérrokonok puszta számától.

Csak ők ketten voltak egymásnak Daniellel. Bár ez nem volt teljesen pontos. Az apjuk még élt, de újranősült, és elmerült az új családjában. Nem arról volt szó, hogy elfordult volna Kathryntőlés az öccsétől. Tudta, hogy az apjuk még mindig szerette őket, de feltételezte, hogy jobban szeretett volna megfeledkezni a tragédiáról, hogy elvesztette első feleségét – az ő édesanyjukat –, rákban, amikor Dan még kisbaba volt, és arról a nehéz munkáról, hogy kettejüket nagyrészt egyedül nevelte fel. Igazából nem is hibáztathatta érte. Mindhármuknak nehéz volt. Szerencsére ő és Dan közel maradtak egymáshoz. Ott voltak egymásnak, és ez volt minden, amire valaha is szükségük volt. Már gyerekként is.

De mivel Dan volt minden, amije volt, mert szinte ő nevelte fel a férfit, az a gondolat, hogy csak félreálljon és várjon, míg valaki más kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a felkutatására, még csak szóba sem jöhetett. Neki kellett ezt megtennie.

Kathryn leparkolt a seriffi hivatal kicsi, oldalsó parkolójában, és észrevettea mellette parkoló nagyszámú terepjárókat és teherautókat. Örült, hogy a szokásos négyajtós szedán helyett, inkább egy közepes méretű terepjáró mellett döntött. Száraz tél volt az országnak ezen a részén, de a szárazság relatív kifejezés. Volt hó, csak nem olyan sok, és a tavasz is korán érkezett. Mégis örült a terepjáró összkerékhajtásának. Otthon, Virginiában Jeepet vezetett, de a legjobb ajánlat, amit az autókölcsönző tudott nyújtani, egy Toyota Forerunner volt. Tette a dolgát, és első pillanattól kezdve hagyta, hogy beleolvadjon a helyi tájba. Szeretett volnakörülnézni, mielőtt mindenki ujjal kezd rá mutogatni és FBI-t, vagy legalábbis zsarut mondogatni. Ma reggel még arra is ügyelt, hogy a Spearfishbe tartó repülőútra farmerben és fekete garbóban érkezzen, hogy ne tűnjön ki a kelleténél jobban. De még így is tudta, hogy olyan FBI-os kinézete van – egy kicsit túl merev, egy kicsit túl konzervatív. Más szempontból is túl konzervatív, ahogy azt az a néhány férfi, akivel randizott, örömmel megállapította. Túl sokukat izgatta a gondolat, hogy egy fegyvert viselő nővel randizhatnak, és aztán csalódtak, amikor kiderült, hogy a nőnek esze és akarata is van. Csak egyetlen olyan férfival randevúzott, egy gyilkossági nyomozóval, aki valóban elfogadta őt olyannak, amilyen, legalábbis kezdetben. De a férfi végül továbblépett valami üresfejű libához. Oké, ez nem volt igaz. A liba gyerekorvos volt, és valószínűleg nem volt üres a feje. Viszontzsaru sem volt, és ez volt a gond a gyilkossági nyomozójával. Túl sok volt a szakmai beszélgetés, és szinte semmi máskettejük között.

Ezután nagyjából lemondott a randizásról. A vibrátora lett a kedvenc partnere, Ben és Jerry pedig a legjobb barátai. És beletemetkezett a munkába. Míg Daniel el nem tűnt.

A hófoltok ellenére melegebb volt, mint amire számított, amikor kiszállt a terepjáróból. Vastag kabátját a kocsiban hagyta, és a szokásos FBI-oskék blézerét húzta a pulóvere fölé. Egyszerű, fekete, lapos talpú bokacsizmát viselt, két okból – egyrészt, mert elég kényelmes volt ahhoz, hogy szükség esetén futhasson benne. (Felejtsd el Scully ügynök hét centis, magassarkú cipőit! Soha nem fordult elő.) A második ok pedig az volt, hogy közel 180 centis magasságával, Kathryn még magassarkú nélkül is magasabb volt sok férfinál. Az FBI még mindig nagyrészt a férfiak világa volt, és túl sokan közülük azonnal tüskéssé váltak, ha fel kellett nézniük rá. Ezért a munkában lapos talpú cipőt viselt. Persze, gyakorlatilag ma nem is dolgozott, de mivel arra készül, hogy szembeszálljonFielding felelős különleges ügynökkel, az FBI-os igazolványát használva a nyomozás előmozdítására, úgy gondolta, jobb, ha a szerepének megfelelően néz ki.

Kinyílt az őrs ajtaja, miközben felfelé lépkedett a lépcsőn. Két farmert, hosszú ujjú inget és kopott cowboycsizmát viselő férfi lépett ki. Kathryn automatikusan felmérte őket, megjegyezte magasságukat, súlyukat, bőrszínüket. Hasonlítottak egymásra, a korukból ítélve valószínűleg apa és fia, az idősebbik a hatvanas éveiben járhatott. A fiatalabb megemelte a kalapját, és tartotta előtte az ajtót.

Kathryn elmosolyodott, és felsietett az utolsó lépcsőfokon.

– Köszönöm – mondta, és elhaladva a férfi mellett, belépett az őrsre.

Három műanyag szék állt a fal mellett a várakozóknak, a másik oldalon pedig egy ütött-kopott fából készült pult, aminek atúloldalán egy sovány helyettes ült az íróasztalnál. Rendezett frizurájú, barna hajával és jámbor tekintetű barna szemével a helyettes mindössze tizennyolcévesnek nézett ki, de Kathryn úgy vélte, idősebb lehet. Bár nem sokkal. A férfi felpillantott, amikor a lány közeledett.

– A nevem Kathryn Hunter. Sutcliffe seriffet keresem – mondta Kathryn. – Azt hiszem, már vár engem.

A helyettes nem tűnt lenyűgözöttnek. Alaposan szemügyre vette a nőt, aztán lassan felvette az asztali telefont, és megnyomott egy számot.

– Az FBI keresi önt, seriff – mondta sietség nélkül.

Nos, ennyit a beolvadásról, gondolta Kathryn.

A helyettes szemrebbenés nélkül nézte a nőt, amíg várt.

– Igen, uram!Úgy lesz, uram!

Megfontolt mozdulatokkal letette a telefont, majd egy lajhár sebességével felállt, megkerülte az íróasztalt, és a pult átjárójának lengőajtójához lépett. A pult alá nyúlva megnyomott valamiféle kioldót. Felhangzott egyzümmögés, majd a retesz kattanása, amikor kinyílt az ajtó. Ott állt a gombot lenyomva, és jó tíz másodpercig hallgatta a zümmögést, mielőtt végül azt mondta Kathrynnek: – A seriff fogadja önt.

Kathryn legszívesebben elütötte volna a fickó kezét arról az átkozott csengőről, de kényszerítette magát, hogy kivillantsa a fogait egy látszólagos mosolyban, és áttolakodjon az alacsony, lengőajtón. A lajhárfiú végre elengedte a gombot, és megelőzve a lányt, elvezette néhány üres asztal mellett, majd egy rövid folyosón, ahol megállt egy csukott ajtó előtt. Az ajtó felső fele matt üveg volt, és arany betűkkel a „Max Sutcliffe seriff” név volt ráírva.

A helyettes háromszor koppantott a fakeretre, szünetet tartva minden egyes koppanás között. Kathryn pislogott, remélve, hogy nem alszik el várakozás közben.

– Gyere be, Henry! – vakkantott egy hang türelmetlenül az ajtó mögül. A seriff nyilvánvalóan osztotta Kathryn érzéseit a helyettesével kapcsolatban.

Henry kinyitotta az ajtót, és Kathryn udvariasan, de határozottan elrobogott mellette.

– Sutcliffe seriff – mondta odalépve az íróasztalhoz, és kinyújtotta a kezét. – Kathryn Hunter vagyok. Telefonon beszéltünk.

Sutcliffe már állt, mire a nő az íróasztalhoz ért. A férfi tekintete gyorsan felmérte őt tetőtől-talpig, és a lány látta a pasasszemében enyhén felcsillanó elismerést. Kathryn hozzászokott a reakcióhoz, és nem tett megjegyzést. Néhány férfi, túl sok férfi, automatikusan azt feltételezte, hogy minden nő, aki a bűnüldözésben dolgozik, vagy csúnya, vagy leszbikus. Vagy mindkettő. Ennek az ellenkezője nem is lehetne igazabb. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb leszbikus, akit ismert, átkozottul jól nézett ki. De ő nem azért volt itt, hogy helyreigazítsa a seriffnek az FBI-ügynökökről, a leszbikusokról, vagy bárki másról alkotott elképzeléseit. Egyetlen célja volt, mégpedig az, hogy megtalálja az öccsét. Ehhez pedig szüksége volt ennek a férfinak az együttműködésére.

– Ms. Hunter – mondta Sutcliffe, egy kicsit túl sokáig fogva a nő kezét. A lány észrevette, hogy hiányzik a megfelelő titulusa, de figyelmen kívül hagyta. – Örvendek – folytatta a férfi. – Kérem, foglaljon helyet! Csukd be az ajtót, Henry! – parancsolta, miközben átnézett az olvasószemüvege felett, amelyet gyorsan lecsúsztatott, és az inge zsebébe dugott. Megvárta, amíg becsukódik az ajtó, mielőtt újra leült volna.

– Most pedig – mondta kedvesen. – Mit tehetek önért, Ms. Hunter? Szeretne egy kávét? Vizet? Van itt nálam, úgyhogy nem kell aggódnia, hogy a jó öreg Henryre kellene várakoznia.

Kathryn kötelességtudóan kuncogott a megjegyzésre, de megrázta a fejét. – Nem, köszönöm, seriff!

– Szólítson Maxnek!

– Max– helyesbített, majd hozzátette –, én pedig Kathryn vagyok!

– Kathryn. Gyönyörű név. Anyámnak is ez a neve.

– A dédnagyanyámé is – jegyezte meg mosolyogva, majd leült az íróasztal előtti faszék szélére, és előhúzott egy kicsi jegyzettömböt a zakója belső zsebéből. Továbbra is írásos jegyzeteket készített, amikor kikérdezte az embereket,bármilyen ügyről is volt szó. Az FBI-nak a kihallgatások és vallomások rögzítésére vonatkozó szabályzata következetlen és bonyolultabb volt a kelleténél. Könnyebb volt feltételezni, hogy a felvételek rögzítése nem engedélyezett. Később úgyis átvinné az egészet a laptopjára, és ha a felvételt is lehetővé tették, az egy szép bónusz volt. De így mindig volt írásos jegyzete, amire támaszkodhatott. Kathryn felcsapta a jegyzettömbjét. Már könyvjelzőzteazt az oldalt, amely a Daniel eltűnéséről szóló jegyzeteit tartalmazta, így nem kellett keresgélnie.

– Mint tudod, Max – kezdte –, egy fotós nyomára próbálok bukkanni, aki néhány hete tűnt el errefelé.

Max bólintott. – Daniel Hunter – erősítette meg. – A testvéred, ha nem tévedek – tette hozzá önelégült tekintettel.

Kathryn nem lepődött meg, hogy a férfi rájött a kapcsolatra, még ha ő nem is említette neki. Elvégre a Hunter elég gyakori vezetéknév volt. De amit Max Sutcliffe-ről tudott, az már elárulta neki, hogy nem szabad alábecsülnie, ezért nem is fáradt azzal, hogy tagadja.

– Az öcsém, és történetesen az egyetlen testvérem.

– Nem mondta el, hová megy?

– Dan elküldte nekem az útitervét, beleértve a repülőjegyeket és a szállodát, ami általában a szokása, ha elutazik. Én Quanticóban dolgozom, Dan pedig Kaliforniában él, így nem látjuk egymást olyan gyakran, mint szeretnénk, de közel állunk egymáshoz, és amikor csak lehet, telefonon és számítógépen tartjuk a kapcsolatot. Azt tudom, Max, a fivérem még soha, de tényleg soha nem tűnt el így a tíz év alatt, amióta külön élünk!

– Hát a fenébe is, Kathryn! Nem érdekel, milyen közel álltok egymáshoz, van mindenféle dolog, amit egy férfi nem akar megosztani a nővérével – mondta, és hirtelen úgy tűnt, hogy kényelmetlenül érzi magát a beszélgetés iránya miatt.

– Biztos vagyok benne, hogy igazad van! De ebben nem. Néhány napot, sőt, akár egy hetet is elfogadok. De Dan nem bírná ki ilyen sokáig, hogy ne jelentkezzen. Tudja, hogy aggódnék, és tudja, hogy mivel foglalkozom. Nem akarná, hogy összehívjam a csapatokat, ha csak egy romantikus kalandra indulna – fejezte be mosolyogva, amelyről remélte, hogy nem tűnt olyan erőltetettnek, mint amilyennek érezte.

– Hiszek neked, vagy legalábbis elhiszem, hogy te hiszel benne. És körülnéztem egy kicsit, mióta utoljára beszéltünk. Utoljára egy Spearfishben lévő magánklubban látták.

Kathryn meglepetten nézett fel. Ez újdonság volt.

– Egy magánklubban? Miféle magánklub?

Max kényelmetlenül mocorogni kezdett, és Kathryn nyomasztóan érezte az elkerülhetetlenséget. Az öccse nyíltan meleg volt, és volt egy olyan érzése, hogy Max is azok közé az emberek közé tartozik, akiknek nem volt kellemes beszélgetni...

– Ez egy olyan vámpír dolog – mondta végül Max undorodva.

Kathryn megdöbbenését felváltotta a szégyen, hogy mást feltételezett. Max nyugtalansága nyilvánvalóan a vámpírokra összpontosult, nem a szexualitásra. És a vámpírkapcsolat nem volt számára teljesen meglepő. Amikor utoljára beszélt Daniellel, a férfi említette, hogy találkozott egy-két vámpírral, és mondott valamit egy buliról, ami ugyanaz lehetett, mint a zártkörű klub, amiről Max beszélt. Valójában a fivére megjegyzése a helyi vámpírokról volt az, ami arra ösztönözte, hogy összehozzon egy kihallgatást a helyi vámpírfőnökkel. Max információi csak még fontosabbá tették ezt az interjút.

– A legutóbbi beszélgetésemben, amit Dannel folytattam, említette, hogy találkozott néhány vámpírral – mondta a seriffnek. – Valójában van egy találkozóm...– A jegyzeteibe kukucskált. – …Lucas Donlonnal még ma este. Úgy tudom, ő a helyi vámpírok vezetője.

– Lord – mondta Max savanyúan. – Nem rossz fickó, de vámpírlordnak titulálja magát. Az emberei pedig Lord Donlonnak is hívják, mintha ez itt a középkor lenne, vagy ilyesmi.

– Én is hallottam már ezt a megszólítást. Nem Donlonnal kapcsolatban, hanem néhány másikról. A vámpírok általában eléggé lapítanak, de az FBI-nak van róluk némiinformációja. Főleg arról az egy-kettőről, aki inkább a nyilvánosság előtt él.

– Igen – mondta Max komoran –, amikor először lettem seriff, lefuttattam egy ellenőrzést Donlonról és minden emberéről, akinek meg tudtam szerezni a nevét. Mégcsak egyetlen közlekedési bírságuk sincs Dél-Dakotában. Legalábbis én nem találtam ilyet!

– Nem gyakoriak a letartóztatások – értett egyet Kathryn –, de amikor mégis megtörténnek, előkerülnek az ügyvédek, és elsimítják az ügyet. Úgy tűnik, ezeknek a vámpírlordoknak rengeteg pénzük van, és nem félnek a megfelelő ügyvédekre és politikusokra költeni.

– Miért lennének mások, mint bármelyik másik gazdag seggfej, nem igaz?

– Attól tartok, így van. Azért érdekes lesz látni, hogyan reagál Mr.Donlon egy FBI-vizsgálatra, ami azért komolyabb dolog, mint egy közlekedési bírság.

– Sok sikert kívánok hozzá! – mondta Max, de olyan kevés lelkesedéssel, hogy a lány nem találta túl biztatónak. – Van navigációs rendszer abban a terepjáróban, amit béreltél?– Amikor Kathryn bólintott, a férfi folytatta: – Használni akarod majd, ha sötétedés után mész ki. Másképp sosem találsz oda.

– Köszönöm, úgy lesz! Vissza Daniel utolsó ismert tartózkodási helyére. Tudom, hogy azt tervezte, hogy a Kietlen Pusztaságban fog kempingezni, de gyakran jár egyedül, amikor dolgozik, és tapasztalt táborozó.

Max kinyitott egy fiókot, elővett egy színes prospektust a Kietlen Pusztaságról, és átnyújtotta az asztal felett.

– Normális esetben egy ilyen esetnél azt feltételezném, hogy csak egy újabb eltévedt kempingező. Nincs túl sok ösvény a parkban, és könnyű eltévedni, vagy megsérülni. De beszéltem a látogatói központban a parkőrökkel. Megerősítették, hogy Daniel Hunter megállt, hogy bejelentkezzen náluk, amikor a parkba tartott, és akkor is, amikor elhagyta a parkot. És azóta nem látták. Logikus, hogy ha már az első alkalommal bejelentkezett, akkor ismét megtette volna, ha vissza akart menni. Szóval feltételezem, hogy bármi is történt vele, nem a parkban történt. Legalábbis nem a park mélyén.

– Nem lenne ellenedre, ha én magam is beszélnék a parkőrökkel?– Udvariassági kérdés volt. Nem volt szüksége a férfi engedélyére, de az együttműködése hasznos lenne.

– Egyáltalán nem – mondta Max készségesen. – A BenReifel Látogatói Központban vannak, kint a kettő-negyvenes főúton. Abban a brosúrában van egy kis térkép, de az útmenti jelzőtáblák is útba igazítanak.

– Köszönöm! És mi a helyzet a szemtanúval, aki látta őt távozni a klubból?

– Nos, az már bonyolultabb. Két napja indult el a harmadik afganisztáni bevetésére. De mostanában mindent videóra veszek, inkább a mi védelmünkben, mint az övékben, úgyhogy tudok adni egy másolatot.

Kathryn legszívesebben felsikoltott volna a frusztráltságtól. Két nap! Két vacak nappal maradt le arról, hogy kihallgassa azt a személyt, aki valószínűleg utoljára látta az öccsét! Érezte, hogy valami az ujjaiba fúródik, és lenézve látta, hogy a keze olyan erősen szorítja a tollat, hogy elfehéredtek az ujjai. Kényszerítve a kezét, hogy ellazuljon,mosolyt erőltetett az arcára, és Maxre nézett.

– Nagyra értékelném, seriff! – sikerült kimondania. – Egy pendrive is jó lenne, ha van. Vagy egy DVD, ha nincs.

– Uh, igen! A számítógépek és én nem igazán jövünk ki egymással. Henry kezeli az egészet. Megkértem ma reggel, hogy készítsen neked egy másolatot majd meglátjuk, mire jutott. Mostanra nagyjából készen kellene lennie – tette hozzá szárazon.

Kathryn megértette a célzást, és felállt.

– Köszönöm a segítséget, seriff! Ha bármi másra is rábukkanok, majd szólok!

– Én pedig ugyanezt fogom tenni ezen a részen. Ha bármire szükséged van, csak hívj fel! Vagy itt vagyok, vagy elérhető vagyok mobilon, nagyjából a hét minden napján.

Kathryn kifelé menet megállt, és átvett Henrytől egy pendrive-ot. Miután visszatért a terepjáróba, elrakta az aktatáskájába, hogy később foglalkozhasson vele. Előtte még ki akart menni a park látogatói központjába. Nem sok kétsége volt afelől, hogy nem tudnak majd többet mondani neki, mint amit már Maxnek is elmondtak, de ezt a maga módján kellett csinálnia, és ez azt jelentette, hogy minden egyes dolgot személyesen kellett ellenőrizni.

Gyorsan rákeresett a laptopján, a szemközti kis internetkávézó és szendvicsbolt Wi-Fi hálózatát használva. Megkereste a BenReifel Látogatói Központot, tanulmányozta a térképet, majd nem foglalkozva a navigációs rendszerrel, kikapcsolta.

Ahogy Max is mondta neki, a park központjához és a látogatói központhoz való eljutás meglehetősen egyszerű volt. Mindenfelé ki voltak helyezve a táblák, és nem nagy távolságra egymástól. Alig egy órával később már be is hajtott a parkolóba. Nem volt másik autó, csak néhány hivatalos kisteherautó. A hűvös idő ellenére úgy tűnt, ez nem a park forgalmas szezonja. A legtöbb ember inkább nyáron nyaralt, amikor a gyerekek sem jártak iskolába. Még azok is, akiknek nem volt iskolás gyerekük. Az ő számára értelmesebb volt akkor utazni, amikor a helyek kevésbé zsúfoltak, de talán azért, mert gyerekkorában sosem volt nyaralni, és így nem voltak előítéletei arról, hogy milyen is egy vakáció. Ő és az öccse legközelebbi nyaralása az anyai nagyszülők farmján töltött nyarakból állt. De aztán a nagyszüleik egymás után meghaltak ugyanabban az évben, amikor ő még csak tizenkét éves volt, és ezzel be is fejeződött. Ennek ellenére a velük töltött idő a legkedvesebb gyermekkori emlékei közé tartozott.

Kathryn visszarázta magát a jelenbe. Nem volt ideje az emlékek felidézésére. A látogatói központ tipikus nemzeti parki épület volt, egy egyszerű, egyemeletes építmény, betonjárdával az elején. A belső térben a park történetét bemutató szokásos kiállítások és diorámák voltak, ingyenesen hozzáférhető brosúrák állványaival, valamint néhány fényeslapú könyvvel ésajándéktárgyakkal. Kathryn végignézte őket, és arra gondolt, amit Daniel mondott neki, amikor elmagyarázta, miért éppen a Kietlen Pusztaságot választotta a következő projektjének. Azt mondta, hogy látott egy brosúrát egyik barátja partiján, és tudta, hogy ő jobbat tudna készíteni. Felvette a látogatók számára ingyenes brosúrát, amely megegyezett azzal, amit Max Sutcliffe adott neki. Azon tűnődött, vajon az is ugyanez volt-e, amelyik elhozta idáig a fivérét San Franciscóból.

– Segíthetek?

Kathryn megfordult, és egy fiatal nőt látott, akinek hosszú, barna haja rendezett lófarokba volt összefogva, és barna szemei körül csak halványan volt kihúzva a szempillája. Az arcán sem volt semmi smink, tiszta és rózsaszín arcbőrrel rendelkezett, mintha sok időt töltött volna a szabadban. A Belinda név volt hímezve a takarosan kivasalt U.S. Park Service egyenruhájának zsebére.

– Kathryn Hunter különleges ügynök, FBI – mondta, megvillantva az igazolványát, és remélve, hogy mindez soha nem fog visszaütni rá.

– Ó! – mondta a fiatal nőkissé elkomorulva. – Sutcliffe seriff szólt, hogy jönni fog. Ön Daniel nővére.

Kathryn pislogott. – Igen, az vagyok. Emlékszik a fivéremre?

– Kétszer ment ki a vidékre, és én a második kirándulás előtt és után beszéltem vele – mondta Belinda, de az amúgy is rózsaszínű arca még jobban kivörösödött.

Kathryn elmosolyodott a nő reakcióján. A fivére elbűvölő és karizmatikus volt, és el tudta hitetni az emberekkel, hogy tényleg törődik velük. És néha így is volt, még ha csak arra a tíz percre is, amíg beszélgetett az illetővel.

– Szóval, hogy működik ez pontosan?– kérdezte Kathryn.

– Mindenkinek be kell jelentkeznie nálunk, mielőtt elindulnamélyebben a területre, bár persze nem mindenki teszi ezt meg. Igyekszünk meggyőződni arról, hogy az emberek tudják, mit csinálnak. Odakint minden időjárási viszonyok között nagyon kemény, és a túrázók teljesen magukra vannak utalva. Kicsit aggódtam, amikor láttam, hogy Dan egyedül megy, de miután beszéltem vele... nos, nyilvánvaló volt, hogy tapasztalt túrázó, és jól el volt látva felszereléssel.

– De már egyszer volt odakint és vissza is tért, mire Ön beszélt vele, igaz?

Belinda bólintott. – Kétszer ment ki, mindkétszer tíz napra. Ez hosszú idő ahhoz, hogy egyedül legyen odakint, de amikor láttamvisszajönni, úgy tűnt, jól van. Sőt, még annál is jobbannak tűnt. Felvillanyozottnak látszott. Talán egy kicsit fáradtnak, és zuhanyra vágyónak, de amikor elment, azt mondta, hogy csak néhány nap szeretne meleg folyóvizet és jó ételeket, utána ismét visszajön.

– Egészséges volt? Úgy értem, semmi nyilvánvaló sérülés, sántítás, kötés, ilyesmi?

– Nem – mondta Belinda a homlokát ráncolva és a fejét rázva. – Ahogy mondtam is, egy kicsit fáradt volt, de ettől eltekintve valójában boldogabbnak tűnt, mint amikor kiment.

– Csak egyszer láttavisszajönni?

A nő ismét bólintott. – Amikor legutóbb itt járt. Ezért mondta Sutcliffe seriff, hogy emiatt akar Ön kihallgatni engem, mert én voltam az utolsó, akivel itt beszélt.

– Dan akkor is bejelentkezett Önöknél, amikor először ment ki?

– Igen, de akkor nem én voltam itt. Az Cody Pilarskivolt. Váltott műszakban dolgozunk, így mindig van itt valaki.

– De biztos benne, hogy az volt Dan utolsó útja, amikor beszélt vele.

– Egészen biztosan. És nagyon remélem, hogy nem történt vele semmi. Nagyon kedves fickó volt.

– Nagyon kedves fickó – javította ki a lány, kihangsúlyozva a jelenidőt. Lehet, hogy az öccse eltűnt, de még élt. Tudta ezt a zsigereiben. Valami szörnyűség történt, de nem a legrosszabb. Még nem. És nem is fog, ha neki van bármi beleszólása ebbe.

– Köszönöm – mondta Belindának. Megfordította az egyik hivatalos névjegykártyáját, és ráírta a személyes mobilszámát. – Ha hall valamit, vagy ha valaki említi, hogy látta Danielt, kérem, hívjon fel!

Belinda elvette a kártyát, vetett rá egy rövid pillantást, majd az ingjének zsebébe dugta, közvetlenül a neve alá.

– Úgy lesz, Hunter ügynök. Nagyon remélem, hogy nem történt vele semmi baj – ismételte meg, inkább csak magának.

Kathryn szórakozottan bólintott, miközben megfordult, gondolatai már a következő feladatán jártak, a következő tételen, amit ki kellett pipálnia a listájáról. Minden, amit Belinda mondott, egybeesett azzal, amit már ő is tudott. Dan valójában felhívta őt, amikor visszatért a pusztaság mélyéről. Üzenetet hagyott a hangpostáján, közölve vele, hogy jól van, néhány napig élvezni fogja a civilizációt, majd indul vissza.

Amikor Penny először hívta fel, hogy Dan elmulasztotta a szokásos bejelentkezését, az első dolga az volt, hogy ellenőrizze öccse telefonhívásainak listáját. Mivel sok olyan helyre utazott, ahol a mobilhálózat csak szórványosan működött, mindig vitt magával műholdas telefont is, amivel anélkül tudott telefonálni, hogy a város mobiltornyának hatósugarában lett volna. Csak egyetlen másik hívást talált a Dan által neki kezdeményezett után, és az San Franciscóba szólt Penelopének. Sajnos Dan hajlamos volt arra is, hogy amikor belekerült a mobilhálózat hatósugarába, felkapott egy eldobható telefont, azt használta, majd eldobta, ahelyett, hogy a drágább és nehezebb műholdas telefont cipelte volna magával. Így Kathryn tudta ugyan, hogy mikor hívta őt és Pennyt, de azt nem tudhatta, hogy ki mást hívhatott még fel helyben.

Egyrészt jó volt tudni, hogy az öccse jól és elégedett volt, amikor két hete elhagyta a parkot. Másrészt viszont eddig nem tudott meg semmi olyat, amit ne tudott volna már eddig is.

Megcsipogtatta a bérelt terepjárójának zárját, kinyitotta az ajtót, majd egy pillanatig csak állt, homlokát az ajtókeret fémjének támasztva. Összeszorult a mellkasa, és szinte kibuktak a könnyei, miközben igyekezett leküzdeni az őt elborító kétségbeesés hullámát. Ha csak egyetlen nyomot találna, egyetlen utalást, amely elárulná neki, mi történt...irányra volt szüksége, és nem volt neki.

A mögötte becsapódó teherautó ajtajának csattanására felegyenesedett, és elfojtotta a könnyeit. Gyorsan megfordult, attól tartva, hogy valaki meglátta. De csak egy khaki színű villanást látott, ahogy az egyik parkőr eltűnt a látogatói központ oldalajtaján.

Kathryn mély lélegzetet vett, és beült a vezetőülésbe, lopva letörölve néhány könnycseppet. Előhúzta a laptopját, és ellenőrizte a már fejből megtanult listát. A következő megálló a motel volt, ahol Dan megszállt. A szobája még mindig megvolt, és még mindig szaporította a szállásköltségeket. Telefonon biztosította a motel igazgatóját, hogy majd ő kifizeti a számlát, bár gyanította, hogy a motel az évnek ebben az időszakában amúgy is elég üres volt. De nem érdekelte a pénz. Csak biztos akart lenni benne, hogy Dan holmija érintetlenül marad. Talán ott majd rábukkan egy olyan nyomra, amit keresett.

A motel egyetlen volt a városban – lapos tetejű, egyemeletes, és nem volt rajta semmi figyelemfelkeltő. Még a színe is unalmas bézs volt, amely olyan jól beleolvadt a sivatagba, hogy egy forró napon, amikor a hőség megremegteti a levegőt, talán el is lehetett volna téveszteni az épületet. Nagyon alatta volt azoknak a szállodatípusoknak, amelyekben a fivére általában megszállt, bár, akárcsak a táborozással, Daniel hajlandó volt bármit elviselni, hogy megkapja a kívánt felvételt.

Kathryn leparkolt az iroda előtt, és bement. A nappali igazgatót JasonKentonnak hívták.

– Mr. Kenton – mondta –, Kathryn Hunter vagyok. Telefonon beszéltünk.– Ezúttal nem használta az FBI-azonosítóját. Már így is bűntudata volt emiatt, és ebben az esetben nem is volt rá szükség, hiszen ő csak a számlát fizette.

– Daniel nővére – mondta Kenton, miközben felnézett a bejelentkezési pult mögötti zsúfolt íróasztal mellől. Kábának látszott, mintha a nő egy szundikálásból ébresztette volna fel. Lassan felállt, kinyújtózkodott és ásított, anélkül, hogy próbálta volna leplezni. Kathryn türelmetlenül várt, amíg a férfi végül átsétált a kettejüket elválasztó hatlábnyi távolságon, és egy számozott táblán lógó kulcsért nyúlt.

– A holmijai mind ott vannak, ahogy kérte. Még a szobalánynak sem engedtem, hogy kitakarítson. Nem láttam sok értelmét, és egyébként sem akartam semmit sem elrontani.

– Köszönöm – mondta Kathryn mosolyogva, miközben átvette a kulcsot. – Néhány napig maradok, úgyhogy akár használhatom is a szobát, ha nem bánja.

Kenton megvonta a vállát. – Ön fizeti a számlát. Nekem mindegy, ki alszik ott, amíg nem történik semmi furcsa.

Kathryn pislogott, próbálta elképzelni, miféle furcsaságra gondolhatott. De az agya túl fáradt volt. – Semmi furcsa – biztosította a férfit. – Ellenőrizte a kártyámat?

– Igen, hölgyem. Semmi gond!

– Rendben. Még egyszer köszönöm! – Kihátrált az ajtón, hirtelen kényelmetlenül érezte magát, mintha a férfi azt várta volna, hogy ott maradés beszélget egy kicsit. Vagy talán azt várta, hogy kikérdezi, ahogyan azt a tévéműsorokban szokták. Bárhogy is volt, nem volt rá energiája.

Beszállt a terepjáróba, és az üres parkolóban a 18-as szobáig tolatott. A sor legvégén helyezkedett el, de ettől eltekintve pontosan ugyanolyan volt, mint az összes többi. Arra gondolt, hogy Daniel talán az utolsót kérte, remélve, hogy egy kicsit több magányt és csendet kap, de mint minden másbanaz ügyben, ebben is csak találgatott.

Az egyetlen bőröndje kicsi és gurulós volt, ezért felkapta, majd bezárta a kocsit, és beengedte magát a szobába. Azonnal elöntötte a veszteség érzése. A szobában rendetlenség uralkodott, a koszos ruhák szertelenül voltak az egyik franciaágyon álló nyitott bőröndbe dobálva, de voltak a padlónheverő darabok is, ahol Daniel hagyta őket. A nő tudta, hogy piszkosak, mert öccse tiszta ruhái mind szépen fel voltak akasztva a szekrényben. Ez annyira jellemző volt a fivérére, hogy könnyek szivárogtak a szemébe.

Körülnézett, és észrevette, hogy a koszos ruhák között ott van a túrafelszereléséből néhány nyilvánvaló darab is. Az egyetlen széken Dan összeesettnek és elhagyatottnak látszó hátizsákjahevert. Mellette a földön egy kupacban hevert a jócskán kopott túrabakancsa, néhány igazán koszos nadrág és póló, valamint több pár vastag zokni. Daniel azt mesélte neki, egy dologgal sohasem fukarkodott túrázás közben,mégpedig a tiszta zoknikkal. Minden más lehetett koszos, de zoknit mindig tisztát vett magára.

A nő elfintorodva lépett beljebb a szobába, és meglátta az öccse kameráját és annak tartozékait, amelyeket szépen elpakolt a második ágy és a fal közé, ahol nem voltak szem előtt, ha valaki megállt az ajtóban. Dan kamerái egy kisebb vagyont értek, sőt, még ennél is többet, azt mondta neki, hogy pótolhatatlanok. Nem azért, mert nem tudott volna másikat venni, hanem mert egy fotós fényképezőgépe idővel a részévé vált, mintha a felszerelés fizikai jellemzői a használat során úgy alakultak volna át, hogy egyedivé váltak a fotós számára.

Ledobta a holmiját az ágyra, és leguggolt a halom felszerelés mellé. Nem tudta megállapítani, hogy hiányzik-e valami. Talán az öccse ügynöke, Penny képes lett volna rá, de ő nem volt itt.

Kathryn felállt, de meg kellett kapaszkodnia a falban, amikor a szoba megpördült körülötte. Több mint fáradt volt. Az elmúlt két hétben nagyon keveset aludt, túlságosan aggódott Dan miatt. Aztán ott volt a tegnapi repülőút – repülőn sosem tudott aludni –, és az alvás nélküli éjszaka Minneapolisban, amikor várta a reggelt, hogy ideérjen, és elkezdje keresni a fivérét.

Sóhajtott, és elkezdte levetni a ruháit. Először a kabátját, majd a jelvényét és a fegyverét, amely az FBI szabvány, egy 40-es kaliberű Glock 23-as volt. A jelvényt és a fegyvert is az asztalra tette, a tartalék táratpedig a fegyver mellé, majd lekapta az övéről a pisztolytáskáját, és a másik ágyra dobta a kabátja mellé. Kilépett a cipőjéből, ott hagyva, ahol volt, majd levetette a farmerját. Éppen az ágyra akarta dobni, de aztán meggondolta magát, és inkább összehajtogatta. Nem hozott magával annyi ruhát. Mivel tudta, hogy a szokásos munkaruhájában kényelmesebben fogja magát érezni később, a Donlonnal való interjún, elővette a nadrágját és a blúzát a táskájából, és felakasztotta őket a szekrénybe, remélve, hogy megszabadul minden gyűrődéstől. Utálta a vasalást, de nem akart úgy mutatkozni Lucas Donlon előtt, mintha a repülőn aludt volna.

Felmarkolva a kabátját és a cipőjét, odasétált a szekrényhez, ledobta a cipőjét a padlóra, a kabátot pedig felakasztotta a nadrág és a blúz mellé. Óvatosan szemügyre vette az ágyat, majd lerántotta a takarót, és a padlóra hajította. Soha nem aludt azokon. Tele voltak baktériumokkal. Fáradt volt, de az elméje zakatolt, és tudta, hogy meg kell néznie Sutcliffe seriff tanújának kihallgatását, mielőtt el tudna aludni. A térdei belesüllyedtek a túl puha matracba, miközben odahúzta a laptopját, és behelyezte a pendrive-ot. Végignézte az egészet, és szándékában állt újra megnézni, ezúttal jegyzetelni közben. De amikor kinyúlt a jegyzettömbjéért és a tolláért, a feje megszédült. A párnára ejtette a fejét, és csak egy pillanatra szándékozott lehunyni a szemét. Regisztrálta, hogy az ágynemű meglepően friss és tiszta, amikor felhúzta az álláig. És ennyi volt.

Harmadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Minneapolis, Minnesota

 

Lucas kinyitotta a szemét, és elfojtotta a pillanatnyi vágyát, hogy felnyögjön. Minneapolisban volt. Nem mintha ez önmagában rossz dolog lett volna. Az ikervárosok izgalmas és pezsgő város volt, és volt is itt egy rezidenciája, ahová évente többször is ellátogatott. Szóval nem az zavarta, hogy Minneapolisban van, nem amiatt kezdett káromkodni az első ébredő lélegzetvételnél. Hanem a tudat, hogy vissza kell sietnie a dél-dakotai farmra, mert ma este meglátogatja valami átkozott FBI-os nő.

Látogatás. Aha. Valószínűleg inkább kihallgatás. Lucas még sosem találkozott olyan zsaruval, akiben megbízott volna, pedig sokkal találkozott már. Azt is elismerte, hogy ennek az előítéletnek talán köze lehetett a dublini és londoni utcákon eltöltött ifjúságával, de ez nem változtatott a tényen. Különösen nem, ha zsarukról és vámpírokról volt szó. Az illetékesek sosem szerették, ha valaki másnak nagyobb hatalma volt, mint nekik. A vámpírok és az emberi hatóságok között volt egy olyan szintű bizalmatlanság, ami soha nem fog megszűnni, és nem gondolta, hogy ez megváltozhatna a mai késő esti órákig, amikor az FBI megszállja a farmját.

A forró zuhany eloszlatta rossz hangulatának nagy részét, ahogy a tegnap esti sikeres vadászatuk emléke is. Éppen a szekrénye előtt állt, és próbálta eldönteni, hogy az FBI-nak üzleti külsőt válasszon, vagy maradjon a farmer és a bőrdzseki mellett, amikor megcsörrent a mobilja. Kinyújtotta a kezét, és oda se nézve, felvette.

– Szia, Nicholas – mondta.

– Uram – válaszolt a hadnagya. – Most beszéltem Magdával. Klemens hívta a magánvonalát.

– Nem vette fel – erősítette meg Lucas. Egyik embere sem vehette fel azt a vonalat, amíg ő életben volt, hogy felvegye.

– Nem, uram. De amikor Ön nem vette fel, felhívta az üzleti számot, és Magda közölte vele, hogy Ön nem elérhető. Semmi többet.

– Á. Biztos vagyok benne, hogy ő...– Egy bejövő híváspittyenéseszakította félbe. Elvette a mobilt a fülétől, hogymegnézze a hívásazonosítót, majd azt mondta Nicholasnak: – Csak emlegetni kell az ördögöt, és biztosan megjelenik. Klemens várakozik a vonalban. Majd visszahívlak! – Lucas egy ujjmozdulattal átkapcsolt a bejövő hívásra. A modern technika csodálatos dolog volt!

– Klemens, öregem, mit tehetek érted? Vagy inkább...veled?

– Hagyd a szarságot, te kibaszott ír csatornapatkány! Mégis ki a francnak képzeled magad, hogy az én kibaszott területemen rohansz le egy házat!?

– A te területeden? Fogalmam sincs, miről beszélsz! Tegnap éjjel megfegyelmeztem az egyik sajátvámpíromat, az áruló társaival együtt.

– Két vámpír, akit megöltél, az enyém volt, és ezt te is tudod!

– Kettő a tiéd volt? Milyen szomorú! Nos, ahogy a drága idős nagymamám szokta mondani, ha kutyákkal fekszel le, fiam, biztosan szerzelbolhát.

– A kibaszott nagyanyád egy himlős kurva volt Dublin utcáin!

Lucas felnevetett. – Teljesen igazad van, Klemens! Fogalmam sem volt róla, hogy találkoztál vele.

– Soha nem jártam abban a haszontalan országodban, és nem is fogok! Tele van tolvajokkal és részegekkel.

– És a tolvajok is részegek!– értett egyet Lucas vidáman. – Ah, régi szép idők! De nem hiszem, hogy azért hívtál, hogy velem sétálj az emlékek útján. Szóval a ház a tiéd volt? Ilyen közel a határhoz kissé összekuszálódnak a dolgok. És ha már a határoknál tartunk... – tette hozzá, mintha csak most jutott volna eszébe. – Attól tartok, Raphael eléggé bosszús rád. Kétséget kizáróan rálőttél, méghozzá Coloradóban. Szörnyen merész, Klemens! A saját területén megtámadni Raphaelt.

– Ne beszélj össze-vissza, te ostoba! Semmi közöm hozzá!

– Á, de hallottál róla. Vajon kitől? Biztos vagyok benne, hogy Raphael nagyon szeretné tudni.

– Leszarom, mit akar az a rohadék! Ha valaki lelőtte volna,az még jobb lenne!

– Attól tartok, nem – sajnálkozott Lucas. – A mesterlövész eléggé mellé lőtt, és ahogy hallottam, már nincs is az élők sorában.

– Azt akarod, hogy elhiggyem, hogy Raphael megosztja az ilyen információkat a magadfajtákkal? Abban sem lehet bízni, hogy megtartod a saját titkaidat, nemhogy másét!

– Igaz, de mióta Raphael meg van győződve arról, hogy te álltál a merénylet mögött, elég közel kerültünk egymáshoz. Az ellenségem ellensége, tudod!

Lucas hallotta, hogy Klemens nehezen lélegzik, és vagy a hírhedt indulatát próbálta kordában tartani, vagy azostoba agyában keresgélt valami okos mondanivaló után.

– Mindenesetre – folytatta Lucasa beszélgetést, felvéve az előző fonalat –, ha a ház a tiéd volt, akkor szívességet tettem neked azzal, hogy porig égettem. Elég véres volt, amikor végeztünk. És mindenütt por volt.

– Ez még nem a vége, Donlon! – vicsorogtaKlemens.

Lucas leengedte a humor álarcát, és keményre váltott a hangja. – Nem, nem az! Ez még csak a kezdet! – Bontotta a kapcsolatot, nem várva meg, hogy meghallja, ami kétségtelenül valami trágársággal vegyes fenyegetés lett volna Klemens részéről. Benyomta Nicholast.

– Tíz perc, Nicholas, és már itt sem vagyunk! – Ledobta a telefont, és felhúzott egy kopott, kényelmes farmernadrágot. Nem volt kedve szépen játszani a kibaszott FBI-nak.